Csupán a "véletlennek" köszönhetem, hogy rátaláltam Fagyas Natália verseire. Már első olvasásra érezhető, hogy nagyon mély és nagyon eleven forrásból merít íráskor, a teljességhez annak legérzékenyebb pontján kapcsolódik, s onnan hozza át és teremti újjá valóságát. Számomra a költészet itt kezdődik, mármint innen indul, ennyire fájón mélyről, innen jut föl rétegről-rétegre, mígnem a fénybe jut és a végtelenbe szakad. Ritka szerencse ezen a ponton rátalálni egy kivételes költőre. Remélem részei leszünk mi is Nati csodás útjának! Kértem, hogy pár sorban mutassa be művészetét. Íme: "A mai napig tisztán emlékszem arra a pillanatra, amikor kisgyermekként rajzolás közben felfedeztem az alkotás valódi örömét. Egy új, bohém világba csöppentem, mely ugyan csak bennem létezik, de valahogyan mégis sokkal valódibb, sokkal igazabb, mint az a közeg, amely a szürke hétköznapokban körülvesz. Teljesen magába szippantott a képzőművészet, évekig öncélúan alkottam, majd miután lehetőségem nyílt saját kiállításaim során bemutatni a munkáimat, rádöbbentem, hogy valami még hiányzik az önmegvalósításomhoz. Vannak olyan érzések, amelyeket a képek egyszerűen nem képesek kifejezni, ezért írni kezdtem. A legnagyobb erő a szavakban rejlik, bárkin és bármin képesek keresztülhatolni, életeket, sorsokat változtathatnak meg egy röpke pillanat leforgása alatt… "