Versek

Sunil

Szerepcsere

 

Szálljunk a fellegek helyett,
szebb lesz talán az életünk,
szállni a földön is lehet,
por és kavics repül velünk.

A gyep csendesen megsimít,
kondul a jó harangvirág,
még a pipacs is ránk virít,
ha nem marad tátva a szánk.

Nekünk zöldell a kis sövény,
áldást fon ránk a drága hold,
s föleszmélünk a föld ölén,
hogy szívünk milyen árva volt…

Szépem

Földi Ádám

Szépem

Szemem a fényt színekre bontja... világot teremtő káprázat. Lelkem a fényt ízekre bontja... életformáló, titáni vágy az... Szépség... mi az egészet egybegyúrja. Szűnj meg, sötétség! Az elérhetetlenig nyúlik ujja a színekre éhező vágynak, hogy megkísérelhesse újra és újra lecsupaszítani a világot oly gyönyörűvé, amilyennek én látlak.

Széles Kinga

 

Mámorban

Mosolyok sétálnak
Kart a karba öltve,
Pajkosan kacsintnak
Szemek a szemekbe.

A világ most ünnepel,
Telét búcsúztatja,
Ki
Hóvirágkehellyel
Koccint a tavaszra…

Széles Kinga

Tavasz

 

Sürgetné szép frigyét
Izgatottan vágyva,
Hogy
Rügybezárt gyönyörét

Virággá kiáltsa…

Pillanatba zárva

Földi Ádám

Pillanatba zárva

Hitem fehér vászonba tekerem, az izzó ég felé fordítom tenyerem, s a fény belopózik homlokomon át, benn átváltozik szivárványcsokrokká. Pillanatba zárt fényfonat vagyok csak, áradó gyermeke a Holdnak s Napnak. Teremtettje valék a teremtő világnak, Teremtője pár fényből szőtt imának. Kibontom hát vászonkendőm mégis, Egyél, mi benne van, abból eszem én is! Igéből építjük újra a templomot, tornyára tűzzük a legelső csillagot. Utunkat mutatja a legöregebb zarándok, ki szembe jön, annak neve legyen áldott! Egymásra támaszkodva lépdelünk az égbe, odaérünk… az Isten szerelmére!

Fagyas Natália:

Tavaszi impresszió

 

Gyötört ágon tavasz bujkál,
S míg szürke álmát felejti,
A hópaplanban szendergő táj
Meleg könnyét elejti.
Kék paláston mosolygó Nap
Lágy citrinben tündököl,
Mindenre, mit fénye elkap,
Sárga vére ráömöl.
Szétfolynak a csupasz fákon
Jéggé dermedt levelek,
Didergek még, de nem fázom:
Megérint a kikelet.
Fásult szívem megzörgeti,
Szelíd hangon felnevet,
S egy röpke percre átöleli
Vadvirágos lelkemet.

Földi Ádám: 

Szere…

 

Szégyenlősen húzta ránk az éj sötét függönyét,

Fülel a csend, hogy sóhajunkban olthassa ki életét.

Izzik a levegő, nem oltja az ajkainkról illanó pára,

majd’ kibújik ruhájából a minket váró, kemény párna.

 

Még csak állunk a szoba közepén, moccanatlan,

ölelkezik a lélek, lüktet a szív, majdnem szétpattan.

Részemként érezlek, ahogy te is… nincs más e világon,

hát adjuk át magunkat a vágynak… ránk ne várjon!

 

Az első érintés a lelkeket éri, beleremeg a test,

várja a többit, szinte kéri, többé el nem ereszt

a szomjúság, melyet nem olthat már semmi,

az életünkért faljuk egymást… a világ csak ennyi.

 

Simul, siklik, szorít és karmol, ez már nem emberi,

lávává olvadt testünket valami magasabb vezeti

bele a kéj tengerébe, hullámokat szakítva az égre,

ahogy tenger veti ki habját a sziklákhoz érve.

……………………………………………………………….

Hála és lebegés, örömkönny és remegés.

……………………………………………………………….

Kijutottunk hát, ha erőtlenül is úszunk ki a partra,

belülről érintettük a fényt, és most itt egy darabja,

melyet bizonyosságként szívünk mélyére rejtünk,

őrizzük, míg a mámor angyala újra eljön értünk.

Ég és föld között

Földi Ádám

Ég és föld között

Lágyan siklik a holdfény, fekete lyukakba bújva, gyengéden cirógat a hatalmas éj mutatóujja, s arcunk barázdáiból a harmatcseppet felitatja ezüstfehér kendőjével, de reszket az ajka… Mert ő is szeretni, ölelni, csókolni vágyik, szerelmes a Napba, minden reggeli halálig… S mikor fényüket hajnalban egymásnak adják, nászuk nekünk az életadó bizonyosság. Az ő szerelmük nekünk maga az élet, a mi szerelmünk nekik az örök ígéret, hogy továbbadjunk emberként a lángot, nem hagyjuk szerelem nélkül a világot! Hát éljünk úgy, szeressünk úgy holnap, hogy örömkönnye hulljon a Holdnak! … S ne legyen alkalma egyetlen éjjel sem feledni, hogy tudunk ! … Igen, MI is tudunk úgy szeretni!

Fagyas Natália:

Keserédes másság

 

Az élet árnyékában oly sokszor elvesztem,

Midőn képzeteim közt tengődtem árván,

Mert másságomnak falai közt rekedtem,

S csak sóvárogtam válaszokra várván.

 

Szeretnék a darabja lenni e világnak,

Lenni, mint szürkeségtől dermedt ember,

De gondolataim a fellegekkel cikáznak,

Míg dacolok a lelket ontó csenddel.

 

Én a bohém álmok örök rabja lettem,

Különcül sajgó szívem mégis szabad,

Mert a végtelen égbolt lüktet bennem,

Hol a művészet mindenkor szárnyakat ad.

Vissza a Tavasz szoba tartalmaihoz