A víz mennyisége a Földön adott, csaupán a halmazállapota változik. Évezredek óta ugyanabból a vízből iszunk, sőt – bármilyen képtelenül is hangzik -, előző életeink mindegyikében ugyanaz a víz gurult le torkunkon, ami most is előttünk van. Döbbenetes, nem? Mindig ugyanannyi van belőle, csak más-más halmazállapotban. Ha kiejtjük nevét, a legtöbben nyilván a folyadékra gondolunk, pedig esetünkben az egyik legfontosabb tulajdonságát éppen szilárd állapotában árulja el. Hó – és jégkristály. Igen, a víz éppolyan kristályszerkezetű „anyag”, mint földelemű társai. Ha ez így van, akkor feltételezhetjük, hogy éppen úgy képes információszállításra, mint a szilícium vagy a kvarc.

A téma legismertebb kutatója a japán Dr. Masaru Emoto volt. A tudós évtizedeken át foglalkozott víz-kísérletekkel, a vízkristályok külső ingerekre történő változásaival. Vizsgálatai során a vízmintákat lefagyasztotta és egy speciális módszerrel, mikroszkóp alatt lefényképezte azokat, mindezt szigorú tudományos alapossággal.  Először a vízminták kristályai közötti eltérésekre figyelt fel. Megállapította, hogy a természetes, tiszta vizek kristályai gyönyörű, hibátlan, teljes hatos-szerkezettel rendelkeztek, míg a klórozott csapvízben legtöbbször ki sem alakultak, vagy ha mégis, akkor torzak vagy hiányosak lettek.

Ezt követően Emoto vizsgálni kezdte, hogy a kémiai és vegyi szennyezéseken túlmenően, a vizuális ingerekre is reagál-e a víz. A kísérlet során kis papírlapokra különböző szavakat írtak – mint például szeretet, hála vagy köszönöm -, majd a papírokat ráragasztották a vízminták aljára, úgy hogy az írás befelé nézzen. Gyönyörű, teljes, hatszögletű kristályok alakultak ki. Elvégezték ugyanezt a kísérletet negatív értelmű kifejezésekkel, mint például az “undorodom tőled”. Ilyenkor nem képződtek kristályok, vagy csak rettentően sötét, zavaros és töredezett formájúak. A vízkristály-kísérleteket még számos módon folytatták tovább, így kiderült az is, hogy a víz a zenére, a képekre, a színekre és még az imára is reagál.