Versek

Széles Kinga

Megváltás

 

Vállad vitte vétkeimet,
Bírhatatlan nehezemet.
Most
Életemnek összes terhe
Belefér a két kezembe…

 

Télen…

Dérbe didereg a harmat,
Az éjszaka könnye,
Alszik a nap felhők alatt,
Így
Nincs, ki letörölje…

Sunil:

Betlehem

Szalmaágyán nyugszik a Drága Lélek,
s ölén az alvó Betlehem telének,
öröktől, – hiszen örök a remény -,
Testbe álmodta Kisdedét a Fény.
Léleknyi csillag jövendölte jöttét,
s bár glóriát hajlít Rá az Öröklét,
míg gyémánt-könnye hullik Máriának,
éhét csitítja az Isten Fiának.
A fényes Égen holló, s gerle száll át;
a Szűzanya remegve nézi párját…
Bárányka béget, rá tücsök felelget,
toportyán rí a holdra gerjedelmet.
Dobban a Szív a szökellő Időben,
ölelve lüktet, fűben, fában kőben,
s már új parancsot ró az Égre fel:
(gl)Óriás lesz, és mellénk térdepel…

Széles Kinga

Gazdagon…

Készül már az ünnepestre,
Mikor ágyát teríti.
Jó ruháját meg ne gyűrje,
Maga mellé fekteti.

Hideg utcán mosolyogva
Álmodja az életét,
Hisz
Két kezével kulcsra zárta
Karácsonynak melegét…

Sunil:

Várakozás

Új reménytől csordul az Ég,
tán még maga se sejti:
Lángot fogan a messzeség,
s tanítgat már szeretni.

Kis mécsek szívek rejtekén
lobbantják fel az Égnek,
az élet fél, jeges telén
reményt regél a lélek.

A csóva lángja megfogant,
parazsát rögről-rögre
Kisdeddé álmodja alant
Teremtőnk mindörökre…

Molnár Gábor

 

magokért lökdösődnek a varjak
fagyott rögön szerte
szívem szótlan ballag
szíved gondolom kedvesem

könnyeinkben Isten fénye szép
imát csörgedvén cseppjei
csendjének zengzete örökös remény
életünk Napba tekint

szeretlek
szent homlokodra lelkem lehelem
tiszta pillantásink az örökbe réved
lelked arany tengerében létem újraéled

Az ártatlanság nyoma

Földi Ádám

Az ártatlanság nyoma

Kukoricaszárral bélelt az akol túlsó sarka, a fénylő aranyfal előtt mocorog a szalma. Ha van ölelő, meleg vacok ezen a világon, malacok valósága az, mi nekünk csak álom. Kicsiny kerekded testek eggyé kerekednek, csíkok, fülek, kunkori farkak összekeverednek, az ártatlan szeretet egy kövér kupaccá válik, tekintetüktől az emberből a könny kiválik. Egyben ölelni, az egészet mind magamhoz, része lenni az egésznek, mit a jövő hoz, beleolvadni a lecsupaszodott szeretetbe, élve bújni át a résen… a földi mennybe. Mire lelkünk e távoli fényből visszatér, a göndör, öreg koca ártatlan képével ideér. Puhán lerogy és elnyúlik a feltúrt szalmán, mint Szűzanya, ha megkönyörül éhes almán. Port kirúgva sorakozik elébe a malacsereg, csukott szemmel szívják magukba az édes tejet. A szentáldozás után vidáman ugranak tova, de a szalmában marad az ártatlanság mázsás nyoma.

Gyapjúba rejtett csillagok

Földi Ádám

Gyapjúba rejtett csillagok

Az öreg letette magát recsegő derékkal, elnyűtt több subát, kökényt sok marékkal, deres bajsza alatt mégis görbül a mosoly, pegy’ kalapjának felét hitelre megette a moly. De nem csak dércseppes bajsza hullámzik, tekintetében csillagok, bennük világ virágzik. Pedig oka nincs több az örömre, csupán a lét, van, kinek a sok is kevés, neki ez épp elég. Botját ölébe fekteti, akár Mária gyermekét, göcsörtös szárán végigfuttatja fél szemét. Hol a vége a földet éri, ott a világ közepe… most még fényesebben ragyog fel két szeme. Nem hiába csillan, gyapjúcsomót pillant. Az öreg tekintete, mint villám, az égre villan, majd újra a földre, gondolatai már távol, e kép szülte világ végtelenjében… bárhol. Ahogy máskor, úgy most sem szól semmit, világokon át jár, ott is volt mit maga sem hitt, mert annak a gyapjúcsomónak a belsejében, olyan világok vannak, mint odafenn az égben. Így van ez rég, ha kifelé vágyik, befelé indul, visszatér majd, mire az ég egy felet fordul. Az öreg juhász hát hogyne mosolyogna, mikor lába előtt hever a világ szélte-hossza.

Molnár Gábor

Manna

és emberré lett”

édesanyád szerető szívmoraj,
méhkasnyi óceán a lét,
édesapád tavaszfényben vár,
mint József a gyermekét

kezed az Angyalén,
test, éter, végtelen,
majd kezemtől vágva el,
sírsz fel a végzeten

dac öklök szorítva,
Úrtisztán, bűntelen,
mindenből születtél
halandó életen

tengerlő csillagod
tűzkéken átlobog,
a vágtázó kegyelem
szegyeden ott dobog

a fecskék már közel,
Te Katalinos ágyban,
a verandán ülök,
rügyzengő tájban

tejtisztán aluszol,
titkoknak csendjében,
mérem az orv jövőt,
elfátylazott éjben

mert mit taníthat
az elrontott én neked?!
szóródva szédelgő,
tévelygő éneket?!

sok az ki Égtelen,
kit sorsa bábozott,
temérdek észtelen,
kit vésze kárhozott

ám van még mély szeretet,
öregek házában,
Istenhez oly közel,
már nem bolyong a mában

és van még oly szeretet
szüleid szívében,
Istenhez közelebb,
mi nem bolyong az énben

emléke vagyunk mind,
az örök szobának,
szíved ad parazsat,
a cserépkályhának

Földi Ádám 

Advent felé


Békésen aluszik a táj, fehér dértakarója alatt,

Szépen párázik az akol, rá az ég takarója ragadt.

A nyáj nyugalomban piheg a puha szalmán,

áldott terhükkel… ó az a sok puha bárány!


Sarokban a tűz utolsó parazsa álmosan izzik,

körötte szuszognak a pásztorok, alattuk csak ízik.

Subájuk akár az égbolt, óvón terült rájuk,

valóságos templom az… Jóistennel közös házuk.


Alatta az oltár, ahogy kell, rendben, szépen,

borral, kenyérrel áldozott pásztorok szívében.

Elmulatták az este az elmúltat, úgy, ahogy kellett,

Krisztus király trónja alatt, egy év újra eltellett.

Az idő az éj sötétje alatt a múltba dermedt,

nehezen jár… mikor születik már az égi gyermek!?

Ahogy a jég hajnalra a pocsolyában kivirágzig,

úgy tör Ő utat a sötét fagyba… ó be hiányzik!

De vajon most, e kétségekkel terhes év után,

eljön hozzánk azon a fénytől áldott éjszakán?

Lehet-e még, lehet-e vele újra megszületnünk,

vagy a most nincs tovább, örökre elvesztünk?

Ki dönti el, hogy Nap felkel-e majd holnap,

ki öli meg és támasztja fel mindig a Holdat?

Ki gyújtja fel Isten idejében a fényes csillagot,

ki kér kegyelmet attól, kit mindenki elhagyott??

Gyertek körém, kérezkedjünk vissza az akolba,

hideg palotánál jobb ott benn a meleg porban!

Meglátjátok a régi világ öröktől való, hisz’ égi,

eljön újra az Úr Jézus, helyet ad annak aki kéri!