Versek
Széles Kinga
Megváltás
Vállad vitte vétkeimet,
Bírhatatlan nehezemet.
Most
Életemnek összes terhe
Belefér a két kezembe…
Télen…
Dérbe didereg a harmat,
Az éjszaka könnye,
Alszik a nap felhők alatt,
Így
Nincs, ki letörölje…
Sunil:
Betlehem
Szalmaágyán nyugszik a Drága Lélek,
s ölén az alvó Betlehem telének,
öröktől, – hiszen örök a remény -,
Testbe álmodta Kisdedét a Fény.
Léleknyi csillag jövendölte jöttét,
s bár glóriát hajlít Rá az Öröklét,
míg gyémánt-könnye hullik Máriának,
éhét csitítja az Isten Fiának.
A fényes Égen holló, s gerle száll át;
a Szűzanya remegve nézi párját…
Bárányka béget, rá tücsök felelget,
toportyán rí a holdra gerjedelmet.
Dobban a Szív a szökellő Időben,
ölelve lüktet, fűben, fában kőben,
s már új parancsot ró az Égre fel:
(gl)Óriás lesz, és mellénk térdepel…
Széles Kinga
Gazdagon…
Készül már az ünnepestre,
Mikor ágyát teríti.
Jó ruháját meg ne gyűrje,
Maga mellé fekteti.
Hideg utcán mosolyogva
Álmodja az életét,
Hisz
Két kezével kulcsra zárta
Karácsonynak melegét…
Sunil:
Várakozás
Új reménytől csordul az Ég,
tán még maga se sejti:
Lángot fogan a messzeség,
s tanítgat már szeretni.
Kis mécsek szívek rejtekén
lobbantják fel az Égnek,
az élet fél, jeges telén
reményt regél a lélek.
A csóva lángja megfogant,
parazsát rögről-rögre
Kisdeddé álmodja alant
Teremtőnk mindörökre…
Molnár Gábor
magokért lökdösődnek a varjak
fagyott rögön szerte
szívem szótlan ballag
szíved gondolom kedvesem
könnyeinkben Isten fénye szép
imát csörgedvén cseppjei
csendjének zengzete örökös remény
életünk Napba tekint
szeretlek
szent homlokodra lelkem lehelem
tiszta pillantásink az örökbe réved
lelked arany tengerében létem újraéled
Az ártatlanság nyoma
Az ártatlanság nyoma
Gyapjúba rejtett csillagok
Gyapjúba rejtett csillagok
Molnár Gábor
Manna
„és emberré lett”
édesanyád szerető szívmoraj,
méhkasnyi óceán a lét,
édesapád tavaszfényben vár,
mint József a gyermekét
kezed az Angyalén,
test, éter, végtelen,
majd kezemtől vágva el,
sírsz fel a végzeten
dac öklök szorítva,
Úrtisztán, bűntelen,
mindenből születtél
halandó életen
tengerlő csillagod
tűzkéken átlobog,
a vágtázó kegyelem
szegyeden ott dobog
a fecskék már közel,
Te Katalinos ágyban,
a verandán ülök,
rügyzengő tájban
tejtisztán aluszol,
titkoknak csendjében,
mérem az orv jövőt,
elfátylazott éjben
mert mit taníthat
az elrontott én neked?!
szóródva szédelgő,
tévelygő éneket?!
sok az ki Égtelen,
kit sorsa bábozott,
temérdek észtelen,
kit vésze kárhozott
ám van még mély szeretet,
öregek házában,
Istenhez oly közel,
már nem bolyong a mában
és van még oly szeretet
szüleid szívében,
Istenhez közelebb,
mi nem bolyong az énben
emléke vagyunk mind,
az örök szobának,
szíved ad parazsat,
a cserépkályhának
Földi Ádám
Advent felé
Békésen aluszik a táj, fehér dértakarója alatt,
Szépen párázik az akol, rá az ég takarója ragadt.
A nyáj nyugalomban piheg a puha szalmán,
áldott terhükkel… ó az a sok puha bárány!
Sarokban a tűz utolsó parazsa álmosan izzik,
körötte szuszognak a pásztorok, alattuk csak ízik.
Subájuk akár az égbolt, óvón terült rájuk,
valóságos templom az… Jóistennel közös házuk.
Alatta az oltár, ahogy kell, rendben, szépen,
borral, kenyérrel áldozott pásztorok szívében.
Elmulatták az este az elmúltat, úgy, ahogy kellett,
Krisztus király trónja alatt, egy év újra eltellett.
Az idő az éj sötétje alatt a múltba dermedt,
nehezen jár… mikor születik már az égi gyermek!?
Ahogy a jég hajnalra a pocsolyában kivirágzig,
úgy tör Ő utat a sötét fagyba… ó be hiányzik!
De vajon most, e kétségekkel terhes év után,
eljön hozzánk azon a fénytől áldott éjszakán?
Lehet-e még, lehet-e vele újra megszületnünk,
vagy a most nincs tovább, örökre elvesztünk?
Ki dönti el, hogy Nap felkel-e majd holnap,
ki öli meg és támasztja fel mindig a Holdat?
Ki gyújtja fel Isten idejében a fényes csillagot,
ki kér kegyelmet attól, kit mindenki elhagyott??
Gyertek körém, kérezkedjünk vissza az akolba,
hideg palotánál jobb ott benn a meleg porban!
Meglátjátok a régi világ öröktől való, hisz’ égi,
eljön újra az Úr Jézus, helyet ad annak aki kéri!
