Irodalom
Földi Ádám
A versek gyerekkorom óta részei életemnek. Valamiféle léleklenyomatok, melyek úgy szakadnak rám, mint nyári zápor a szomjazó földre. Ebből a friss esőillatból mutatok most meg párat.
Páros óda
Kegyelemből szült reményem vagy,
recsegő-ropogó sötétben fénysziget,
időm benned űr, oly’ végtelen nagy,
mikor megnyitod nekem szűz szíved.
Csak ne félteném úgy, én feltárnám
szíved minden rejtett alagútrendszerét!
Kövekkel tömedékelt kamráit kutatnám,
hogy gyenge fényed szórhasd szerteszét.
Láncokként hullnának rólad a terhek,
miket hamufelhőkben terített a múlt,
lesöpörném fényben úszó oltártermed,
mihez utoljára a Teremtő keze nyúlt.
Tiszta, fehér mécsem odatenném,
alvó halottaid álmába szenderülnék,
kit a vízen túl találnék kiengedném,
még ha magam is örökre elmerülnék.
De legelőbb fejem öledbe hajtanám,
hogy érezzem, hol kell majd visszatérjek,
mert utamon fentről csak te látsz rám,
szíved dobogása csitít, hogy ne féljek.
Sűrű, sötét erdő, nyílj meg előttem!
Könnyedből iszom, ha szomjazom,
belülről kiáltok, ha nyilam ellőttem,
Visszatérek… gyökeremből sarjadom.
Így, csakis így élhetünk már tovább,
száraink közt szívünk összefonódva,
mert a lét odakint egyre mostohább…
bennünk rejtve átörökülhet a holnap.
Altató
Leteszem lassan megfáradt magányom,
leveszem halkan elnyúzott kabátom.
Meztelen fogok az égbe menni,
megszűnök kicsit embernek lenni.
Elengedem engedetlen kezem,
puha babaként lógok a kereszten.
Elereszt apránként a feszület,
nehéz fájdalmam ócska vetület.
Pilláim betakarják vak szemem,
a sötétben nyílik világ előttem.
Befelé bújok az anyaméhbe,
váljak eggyé teremtőmmel végre!
Vissza mindent, vissza az egészet!
Valóságomra vár a lassú enyészet.
Nem az enyém, csak úgy kaptam
reggelente kicsiny adagokban.
De most az egészért megyek,
háttal előre… nehezen engedek.
Összekötözöm a köldökzsinórt,
táplálékom legyen, mi volt:
a szer – etet.
Magzatom vizébe merülök,
sebeim gyógyulnak, örülök.
Megkeresem önnön magom,
örökségem elhagyom.
Köszönöm, mit kaptam, most feloldom.
Letettem minden nem kért terhet,
üres edény lettem, bölcsőbéli gyermek.
Hófehér anyatejet szomjazom,
felettünk a forrás, mutatom!
Cseppenként szívok magamba mindent,
kívül kerestem, belül leltem Istent.
Álmodok neki országot, magos hazát…
Adjon Isten jó éjszakát!
Belülről a végtelent
Űrhideg, fekete végtelenbe zárva
tapadok a semmibe, létem kitárva…
a határtalanság fájdalmát érzem,
a „van” hiányát a foghatatlan létben.
Szívemből hasítok ki egy darabot,
azt se bánom, ha nem is maradok,
de itt valaminek most lennie kell,
tátongó seb a lét tere nélkül e hely.
Elég egy, csak egyetlen szívdarab,
s máris csírázik a lét, meghasad,
és belőle kacsokban tör fel az élet,
zihálva, lüktetve tombol a végzet.
Fénylő szárakból levelek szakadnak,
a bimbók újra és újra meghasadnak,
szökőkútnyi virágok bomlanak alá,
bennük születik a lét és velük a halál.
Mint forgó fényzuhatag ömlenek
a „nincs”-re, s vanná lesz az ömleteg,
körbevesz, felemel, bennem táncol
a lét, mint még sehol, soha máskor.
Gyermekként bújok a levelek alá,
befelé az idő végetlen, nincs halál,
csak a pillanat, mely egyre mélyebb,
míg a lelkemé, addig nem ér véget.
Fényvirágok szirmába olvadok,
belülről érzem az isteni illatot,
és a párhuzamos fényereken át,
simítom a lét minden szirmát…
… hajlítok belőlük gyenge ívet,
s mint szivárványban a színek,
simul egymásba a sötét és a fény…
létrejön újra a világ, s benne én.
Ám a sötétnél is van sötétebb,
feketénél feketébb a végzet,
kerek szája láthatatlan tátong,
szemvillanás alatt elnyeli világom.
Nem tehetek mást, utánamegyek,
lenyel, megrág, s újra ott leszek,
ahol szívem először dobbant,
s az égben a világom… darabokban.
Mikor éjjelente vissza-visszanézek,
a múltam, mint lila ködök, s kékek…
csillagképek mögött színes vászon…
megtöretve is szép az én világom.
Éji vándor
Jöjj velem, éji vándor,
vedd hátadra köpenyed,
vöröslik az égi sátor,
engedd el a könnyeket.
Puha vászon issza fel,
sóhajodból hajnal fakad,
s ki holnap a Nappal kel,
rá mint égi áldás szakad.
Jöjj, fordul már a Föld,
s vele fordulok én is,
kialudt az ezerarcú zöld,
ezüstbe öltözött a rét is.
Vigyél el, fel a régi úton,
csillagfényre szomjazom,
ha töprengtem a múlton,
csak nekik adtam sóhajom.
Lehunyom hát szemem,
mert újra látni vágyom,
s érezni a valót, életem
csillagokból szőtt vászon.
Szakadt koldus
Szakadt koldus sétál az úton, kezem után nyúl,
ha akarom, sorsom megtudhatom.
Szemébe nézve tekintetem a végtelenbe szalad,
sima arcú, fura alak.
Magam sem tudom, miért, de hagyom,
hogy tenyerem térképén ujja bolyongjon,
majd döbbenten rám néz…
tán` valóban tudja a sorsom.
Csak azt mondhatom – kezdi –
a maga jövőjét a múltja rejti.
Lelke több ezer éve járja a testeket,
tud már mindent, mit szelleme tehet.
Évezredeken át kutatta a világot,
megkapott már minden választ, amire vágyott,
járt levegőben és vízen,
átsétált házfalakon, lebegett a szélben.
Tudja, ki volt Nimród,
hogy a magyarok fájára mit rótt,
ismerte Jézust és megannyi mást,
összeszedett már minden tudást…
de valamit, valamit még nem tett,
ezért még egyszer utoljára megszületett.
Miközben a világot kutatta, szeretni elfelejtett.
Elszállt az idő, s még nem tanult családja mellett türelmet,
alázatot és életen át tartó szerelmet.
Mert ha mindezt megtanulta volna,
rég nem lenne már szolga,
s mit ezer éveken gyűjtött, egyszerre megkapta volna.
Maga a tudást választotta az élet helyett,
bizony, barátom, rossz almából evett.
De van még egy, egyetlen utolsó esélye…
magában van minden tudás,
ne kutassa tovább…
csak szeressen igazán végre!
Ezzel kezem elereszti,
én zavartan pénzt kezdek keresni,
s zsebébe gyűröm, majd lépdelni kezdek,
aztán szinte futni,
csak érnék már haza, szeretni tanulni!
Szakadt koldus sétál az úton,
megállít olykor valakit, és szó szerint ugyanezt neki elmondja…
naponta százszor is elmondja a bolondja.
Hazudós koldus sétál az úton,
s mikor nem látja senki, hangtalan átmegy a falon.
Hűség a nincshez
Félig ázott kartonlapok sátra alatt,
ül merengőn… élete már tovaszaladt.
Csak szemöldökének kósza, szürke íve
nézett felfelé… a csavargók Istenére.
Eltelt az idő, de a tér már nem változik,
ő csak ül ott… átkot szór vagy imádkozik?
Pedig hányan, hányan segítettek volna!
Hiába jó az ember, ő maradt a nyomorba.
Egykedvűn nézi hályogos tekintete alól,
ahogy minden nap pár idegen felé hajol,
hogy elébe jóságosan valamicske ételt tegyen,
de erélyesen rászól: „Más ne egyen!”
Akarták őt, nagyon is akarták szeretni,
volt, hogy hazavitték, ágyat vettettek neki,
megfürdették, tisztább, szebb jövőt ígértek,
de neki nem kellett, otthagyta az egészet!
Hiába, az ilyenen nem lehet segíteni!
Az utca mocska, a nyomor, az kell neki!
Mégis minden nap újabb megmentő akad,
hiába na, azért van még jó ember a nap alatt!
Így ül a fal tövében csendben, ő a menthetetlen…
kutya, aki mindünnen visszaszökött rendületlen.
Igen, ő, a mindennek elmondott, hűtlen, hamis…
csak őt érintette meg, hogy ül mellette egy ember is.
