Űrszimfónia
íródott 2022.02.22-re.
Mátranovák
Faluhely major
- Tétel
Áradó űr…
izzik és hűl …
hullámokat tol…
belénk hatol…
nyíló terek…
összefolyó erek…
vörös, bíbor…
szálló fénypor…
elfolyó sárga, kék…
újjászülő zöld lét…
Űrmélyben születő halvány áramlat,
anyagtalan űrszél, sóhajnyi fuvallat
láthatatlan ajtót nyit homlokomon át,
rezgeti hallhatatlan lelkem zengő húrját,
hogy szülje az örök űrszimfóniát újra,
miként zöldet rajzol a Földre a tavasz ujja.
Az igét, mi az űrt egyszer csak telivé tette,
mint hullám, mi a tengert partra vetette,
s az, alázattal kérezkedik önmagába vissza,
így folyik belém az űr, s lelkem igéjét issza,
mígnem az folyóként árad szét bennem,
csendes visszerek hordják össze szívemben.
S mikor az megtelik a vöröslő égi igével,
bíbor hajnal ébred a Földön az új zenével,
a születő Napot mellére veszi az új Hold,
megszépül a világ, átszűrődik a régvolt,
a sárga napsugarak feloldódnak a kékben
örökzöld világ születik itt, az emberi szívben.
Űrmélyi áramlás
csendje,
sóhajnyi fuvallat
csókja,
résnyi léleknyílás
zengje:
örök sorsfeladat
szóra
írni át égi zenéket,
s benne
újraszülni a létet.
Áramolj csend!
Sóhajtsd be Ember!
Nyílik a tenger,
benne lelked zeng!
Eget szól,
és Földet szül…
Létünk megmenekül!
CSEND!
HALLOD?!
ZENG!
HANGOD!
BENN!
VÉGTELEN…
- Tétel
Hangtalan siklik a világ az űrben,
lágyan ringó fűtenger a nyári mezőn,
súlytalan tánc egy végtelen kűrben,
bíbor és zöld ködök az üres színezőn.
Némaság ritmusa a mozdulatban,
Keringőző világok szele olvad egybe,
csak a tengely örök és moccanatlan,
lelkünk beleszakad a végtelenbe.
Ólomsúlyú léptekkel jár az örökidő,
csigaházba húzódó univerzumok,
a lét csupán az egyetlen újjászülető,
míg tágulnak, s szűkülnek a csillagok.
Elandalít e csend, tán álmodom,
bálozók surrannak át testemen,
mégis hallom e zenét, s áthozom,
zsongással teli az űr, a bálterem.
kőszívű bolygók…
hideg léptek…
olvadó csillagok…
hallom zenétek…
ölelkező szeretők…
fényszülő percek…
üresek a temetők…
élnek mind a lelkek…
Mint madárdal, szakad fel ajkamon,
míg szél rezgeti az ezüst nyárlevelet,
életem adom e dalért, de vállalom!
- Rád hagyom majd e gyászlevelet.
- Tétel
Meg-megbillen a kismadár az ágon,
Pillangószárnyon libben elém a tavasz,
rügybontó fényige táncol a fákon,
duzzadó kéreg alól csordul a melasz.
Mintha gyenge széllel szállna lelkünk,
emelgeti ismeretlen távoli varázs,
zsenge a lét, mint mikor születtünk,
s a széllel már fel-felizzik a parázs.
HARMATOZZATOK!
BUROKREPESZTŐ ERŐK,
ÉGI MAGZATOK!
Zöldetek tüze gyújtja meg a világot,
szívbenyúló gyökerek ölelő gyönyöre
borítja lángba a nyílni vágyó virágot,
kacagás szakad fel… a földi lét öröme!
MIND TÁNCOLJATOK!
Még ha táncotok moccanatlan is,
mint láthatatlan űrbéli keringő,
belül már izzik a hit, hogy nem hamis,
világformáló, és mégsem szédítő!
- Tétel
Halkan súgta fülembe vágyát a lét,
csillagbölcsőben ringó tavaszfény:
csicsergő madárdallal teljen a rét,
táncoljon minden ember, s tavaszlény!
CSEND!
HALLOD?!
ZENG!
HANGOD!
BENN!
VÉGTELEN…
Harsonáját fújja most a mindenség,
szívhullámokat vet az örökég zenéje,
itt a beteljesületlen Krisztusi örökség,
elindult hát a teljesség felé.. végre!
ÁRAMOLJ CSEND!
SÓHAJTSD BE EMBER!
NYÍLIK A TENGER,
BENNE LELKED ZENG!
EGET SZÓL
ÉS FÖLDET SZÜL…
LÉTÜNK MEGMENEKÜL!
Új dalra táncol a világ, és mi is járjuk,
nekünk cseng az érc és fütyül a madár:
Világosság! Csak szemünktől nem látjuk,
eljön hát a tavasz, mit annyi élet várt!
ÉRTED EMBER?!
ÉRTED KOZMOSZ HASAD,
ÚJJÁSZÜLETIK A NAP!
VILÁGUNK TEREMTI ÚJRA,
A BENTBŐL TEREMTŐ UJJA!
Belül születik újjá a Föld, a Hold, a Nap,
benned csillagok gyúlnak és átviláglik,
igen, ott ragyog föl, mert mind te vagy,
belül születik, de kívülről ölel az újvilághit!
ÉRTED MÁR EMBER?
ÉRTE MÁR TENNED SEM KELL!
ENGEDD…
ENGEDD A MÚLTAT,
ENGEDD AZ ÚJAT…
ÉS MEGÉRZED AZT…
AZT A TEREMTŐ UJJAT!
