Új templom épül
íródott 2021.01.13-23.
Mátranovák
Faluhely major
A teremtés oszlopainál
Bábaként állok a kereszt tövében…
új világ fénye Szűzanyánk ölében.
Ágya a Föld, hímes, fehér lepel rajta,
barmok párájától melegszik a pajta…
Hát én most a ködből vetek ágyat,
recsegő régi keret megbírja a vágyat,
ami Isten nevében világokat mozgat át,
míg anyám megszüli a kisbabát.
Meg-megrándul gömbölyű hasa,
vajúdó Föld áldása ez, nem a baja.
Örömkönnyek mossák el a világot,
elöntik szemem… még nem látok…
De érzem… ó hogy érzem máris,
ahogy fényből születik katedrális,
bölcsője a ma született kis igének,
ringó bárkája a földi reménynek.
Hát ezért hívtál Anyám magadhoz,
pásztorod, lám megtért ágyadhoz,
és ha más ajándékot nem is hozott,
új világodnak elsők közt áldozott!
Felismerted hát bennem ácsodat,
régi családod a szent égi ácsolat,
melynek mintájára megépül házad,
elfog a tűz… már érzem a lázat!
Az alapok még megvannak, látom,
ám falai születnek majd, mint az álom!
Magunk leszünk falakká házadban,
Emberek… egy embertelen században.
Az alapok
Ó a tér, a tér! Hogy megváltozott…
anyagból lélekbe tért… önfeláldozott,
és már léptek nélkül juthatunk el oda,
hová ezer éveken vezetett lábak nyoma.
És az idő? Mintha csak a teret követné,
kívül megáll, befelé a végtelenbe tér,
egyszerre nyúlik és foszlik semmivé…
ha nem lennénk benn’, ember nem hinné!
Mint homokvárat dagálykor a tenger…
formálódik a van… bámulja az ember.
A leomló bástyákon valami átviláglik,
ez a fény… ez vala’ már az újvilághit!
Beborít, eláraszt, átragyog mindenen,
belénk süti az öröktől valót hirtelen,
egész mást jelent már a múlt és a jövő,
bennünk, a mostból forr ki a felnövő.
Ősi halmok a szívemben dobognak,
rajtuk hatszirmú köre a templomnak,
teremtéskor kővé lett világ alaprajza,
és most bennünk új virág nyílik rajta!
Még billegve lépek a szűz köveken,
de lázamat új tűz szüli idebenn,
gőzölög lelkem, mázzá olvad a föld
kezemben, fényfa hajt… az örökzöld.
A falak
Szeretteim! Ádám és Éva családja,
kiket egy magból nevelt fel a családfa!
Hajoljatok le hozzám a földig, gyertek,
egy tőről hajtott minden földi gyermek!
Tudom, minden ág az ég felé tört,
többet akart fényből, csak ezért ölt…
Feloldozás! Mint szomorúfűzt könnye,
elhagyta, mikor visszahajlott a földre!
Mikor meglátta önnön öles törzsét,
ösztönös vágya darabokra tört szét,
hiszen ő csak a többi ágat követte…
lám, mindüket közös gyökér nevelte!
Feloldozás! Léteddel nem tettél mást,
csak mire születtél… nem vagy hibás!
De a fényért már nem kell küzdened…
kezedben itt az atyai üzenet…
Szomjazol, mint anyjára forrt csöppség,
elemészt a hiány, úgy szívnád csöppjét
a szeretetnek, miből nem és nem adnak,
ahogy sikerül, úgy szerzel magadnak.
És te tetszed, mert nem ehetsz mást,
hét lakat alá zárod a kincseskamrád,
így túléled, de sírsz mikor nem látják,
és halálosan fáj, mikor a bűnöst kiáltják.
Érzem én, hogyne érezném az űrt,
mit szíved bújtat… csak tűr és tűr,
hatalmas kövekként nyomják lelked…
tudom, ahogy Ők is… de így is szeretnek!
Feloldozás!!!
Ezt zúgják a harangok, hordják a szelek,
ettől forog a Föld, igen van, van, aki szeret!
Állj meg tükröd előtt, merülj el szemedbe,
ordítsd: Szeretlek én is-tenmagad gyermeke!
Párázik a tükörkép, veled könnyezik,
folyama áttöri a gátat, mi benned létezik,
elmossa a világot, mit kínodban vádoltál…
amelynek oly’ elárvult vádlottja voltál.
Nem bűnös az, kit gúzsba köt a hiány,
de ettől lett kitaszított hány és hány,
kinek ezért nem jutott hely a családban…
mert szólt, a szeretet helyén csak hiány van!
Örökséged lett egy súlyos görgeteg,
mit szüléd a kiságyad fölé görgetett,
szívében az el nem múló reménnyel,
neked majd könnyebb lesz egy kevéssel.
Feloldozás! Hisz nem tehettek mást,
így születtünk, egyikünk sem hibás.
De leteheted, már nem kell küzdened…
kezedben itt az atyai üzenet…
Hiszen örök része vagy a családnak,
új temploma a feloldozott világnak!
Nem, ide már nem kellenek kövek,
tedd le szépen, hajtsd álomra fejed!
Megmutatom neked az új világot,
mi szíved templomában hajt virágot,
mert ő már a belső fényből ered,
és szívedben eggyé válik veled!
Nézd hogy fonódnak egybe gyökerei,
igen, azok ott a te szívednek erei,
mert bentté lett a kint, a kettő eggyé,
a virágunk világát az Úr újrateremté!
A mennyezet
Mint az áttetsző fényvirág szárai,
úgy hív lüktető érfalad játszani,
szívtemplomunk fölé a mennyet
eresszük, ahogy sóhaj a könnyet.
Könnyedén, mint pók szövi hálóját,
s a csillogó harmatcseppek belakják
a fonálrendet, semmit nem kérdnek’,
borítsuk szívünkre kupoláját az égnek!
Szarufáink a jóöreg csillagképek,
köröttünk a régi rend, útja a fénynek.
Öreg tölgyből a tizenkét szelemen,
égi tőggyből issza tejét szellemem.
De mi az ott? Szám tátva marad…
láthatatlan elfolyik a Bak, s a Halak…
kupolánkon ismeretlen kapu nyílik,
beleszakad a szem és csak bízik…
hogy a végtelenben majd megtalálja
a túlsó ajtót, mely hazavárja…
De ideje nincs, már minden mozog,
elforog az út, távol viszi a lábnyomot.
Ó a Templom, mily pirinek látszik,
de szív, dobog, pulzál és sugárzik,
belőle a fény lüktető ereken keresztül
árad… egy nagyobb szívben egyesül!
Most valami engem szív, elragad,
kiránt e képből, s nyit új távokat,
melyben e szív szinte nem is látszik,
aprócska pont, mely lüktet sugárzik…
Hol vagyok? Magam sem értem…
ülök egy padon, önmagam szívében.
És itt belül, azok a parányi pontok,
mik alkotnak… a ti templomtok!
Csak ettől… így működik az egész,
mint csillagmagány, mi az űrbe vész,
azt érzed te is, de nézd, nézd meg!
Önmagunkkal tetőződik be az élet!
Önmagunkba a mennyezeten át,
szívünknek koszorút… koronát…
amit csak az égből kaphatunk…
ezért épül, az életért… templomunk!
A templombelső
Ó, azok a fényből szőtt, áttetsző falak,
ahogy lelkünk a barlangban halad,
saját szívünk kamráit tárva fel lassan,
közel hajolok, hogy jobban lássam.
Nem csupán hajolok, forrón ölellek,
had szorítsalak meg te árva gyermek!
Tudom rég volt, már nem emlékszel,
szívedben keress, nem érsz el ésszel!
Mikor szerettél éltedben legjobban?
Az az érzés fog körül a barlangban,
hol még minap Pál Antallal áldozott…
olyan volt, mikor szívünk találkozott.
Tán’ már nem emlékszel milyen volt,
apostolok között a pünkösdi hold,
tán’ már félsz igaz testvérnek lenni,
de ha megérzed… elég lesz ennyi.
Így simulunk templomunk falára,
körbeölelve azt, semmit sem várva…
kenyeret törve, szeletét adva körbe,
kerülünk be kívülről a szeretetkörbe.
Itt vagytok ti is minden Szentek?!
Befelé a tér végtelen, hát gyertek!
Hozzánk nem dísznek kelletek…
házunkban otthon lesz lelketek.
Hol vagytok dicső, nagy királyok?
Hozzátok bebocsátásra várok…
hogy kiengeszteljem lelketek,
engedjétek a felnőtt gyermeket!
Páncéltokat immár levehetitek,
helyébe fehér gyolcsot öltsetek,
s teljen létetek békés imában,
hálával köszöntünk az új világban!
Ó ti, kőbe meredt angyalok,
nyissátok ki végre szárnyatok,
szívetek sugara szórjon áldást,
röpüljetek, érkezéstek már várják!
Érzem már, könnyebbül a világ,
a feszültség oldottságra vált,
ahogy a sok templomi szolga,
hazaindul az égbe araszolva.
Nem kell már, elég volt ennyi,
ideje a súlyokat mind letenni,
lágyan olvadni a mindenségbe,
eljött az idő… itt van végre.
A rózsaablak
Ablak nélkül nincsen katedrális,
időkapun bújik át a lélek máris,
Isten szeme fészkel közénk a falba,
nem magának, mi látunk át rajta.
Világszirmok nyílnak a pupillán,
s mint az aranyközepű kamillán,
árad a fény, a nyugtató balzsam,
heves lelkünk borogatja halkan.
Múltból jő a fény, égből betérő,
üvegünk nem vágja szét, egész ő,
nem bomlik fel és nem szenved,
aranyba oltott múlttá lesz benned.
Oltárunknál most a jelen áldoz,
karját tárva árad, új imát hoz,
nem borul le, nem könyörög,
békéje kincs, isteni aranyrög.
A mi imánk már ezt munkálja,
aranyfénye a jövőt formálja…
melyet lelkünkön áteresztünk,
fénye vakít az ablakon keresztül…
s mi templomunkból kitér,
annak fénye messzebbre ér,
tán’ a végtelenen is túlszalad,
így visszaér, szül imákat, újakat…
közben a világot aranyba vonja,
míg sosem látott fényét ontja
az ide született isteni szeretetnek…
így lévén háza, temploma… az embereknek!
Az oltár
A mi oltárunk nem díszes asztal,
hol egy bűnös sok bűnöst vigasztal,
hol leborulva a kegyelmet kérik,
vallomásért a megváltást ígérik.
Elég! Elég az új fényben.. Isten nevében.
Mosolyogj, emeld föl lesütött szemed!
Mit mondanál!? Ismer Isten és szeret!
Engedd ki végre gúzsba zárt lelked,
nézd, mi lett a hernyóból… s hogy repked!
Kibontotta szárnyát templomunk,
benne a mindenség, mi magunk!
Falait tartja a legtisztább szeretet,
mint édesanya ölében a gyermeket.
Oltárunkat a fény óaranyba vonja,
megérint a fénysugár, Isten ujja.
Immár imánk gyúrja a kenyeret,
mi jóllakatja sokat éhezett lelkedet.
Új kovásza maga a templomunk,
mely bennünk ragyog, otthonunk,
közepében, a benten túl, legbelül…
a végtelen az, hová az oltár kerül.
Az áldozás az lesz, mikor eléred,
felé az úton a szeretet majd’ eléget…
s mint anyja méhében a gyermek,
lebegsz Istenben egyre beljebb…
Érezni fogod majd, mikor eléred,
belülről érinted majd a mindenséget,
s mit ott találsz, abban a pillanatban…
az a változásban az örök moccanatlan.
Persze, mire mindezt felismered,
túl is vagy rajta… Isten játszik veled…
mint lelked az előbbi aranyfényben..
melyiktek a rész, s ki egész a részben?
Mosolyod látom, elárulja a választ,
tudod már, nem kell, hogy válassz…
hát ezért, ezért jössz újra az oltárhoz,
s ragyogod át magad, mit a világ hoz!
Világunkat a fényed újaranyba vonja,
mint virág, mikor szirmait bontja,
nem tudja még, ha kinyílik mivé lesz,
de mindenét beleadja, s bízik, elég lesz.
Felszentelés
Gyűlnek már az angyalok az égből,
megigézve a bentről feltörő fénytől,
szomjazó pillangókként táncolnak körül,
fényben fürdőzik a lelkük… és örül!
Már az újvilág pora csillog arcukon,
ezt hordják szerteszét szárnyukon…
méhek, kik világról világra szállnak,
úgy hordozzák magzatát a virágnak,
mely belső templomunkban nyílik,
újvilág, melynek illata elér az égig,
és árad a megnyitott kapukon át,
angyalok lengik be a kupolát.
Énekük oly’ gyengéd, érzem zengését,
hangját nem, csak a levegő rezgését,
mégis, bizsergetve járja át lelkem,
ismerem dallamát vagy csak sejtem..
égi emlékek sejlenek fel elmémben,
leomló fátylak… már emlékszem…
hiszen mindez előre meg volt írva,
ezért áll üresen Krisztus sírja…
Igen, ez az, ismerem ezt az éneket,
már emlékszem… látom a képeket,
érzem, s örömömben könnyezem…
itt az idő… és emberként létezem.
Most két kezem áldásra tárom,
világom Isten ölelésével formálom,
mert nincs jobb kora a földi létnek,
minket küldött Isten, gyermekének!
Együtt megtesszük, elhozzuk az álmát,
felépítjük szívünkben az Egész házát,
szelíden borogatjuk a Földnek lázát,
föltámasztjuk, ahogy Krisztus Lázárt!
