Szent Korona
íródott 2020.11.09-15.
Mátranovák
Faluhely major
1. rész
Enumeráció
1.
Ahogy az égi tejből a Nap kiválik,
vakfehérből az arany kivirágzik,
igéjével törve fel a korai jeget,
olvadó lélekkel hajtok neked fejet.
2.
Uram Krisztus! Érted hadba állok,
közétek, ha befogad szent családod!
Viszem ha kell hófehér lobogód,
de ha nem… hát leszek vízhordód.
3.
Hogy hová? A seregek élére?
Földi porszem vagyok… az égre!
Ó már megint… én hitetlen…
Bízok én, ha te bízol bennem!
4.
Őt? Mihályt, seregestül adod?
Egyedül ő viselheti kardod,
mögötte felhőnyi angyalok,
ám a Földön… csak én vagyok?
5.
Szent György, hát te is mellettem?
Kértelek, s milyen jól tettem!
Veled megfékezzük a sárkányt,
megzabolázzuk a földi sátánt!
6.
Szent Kozma leszel te a felcser?
Embert temetnünk többé nem kell.
Áldásod vágott sebeit forrasztja
annak, ki rabok lábát mosdatja.
7.
Budda nagykirály, szellemi vezérem,
míg mi alszunk, te vagy csak ébren!
Ki egyben látod a van-t, s egésznek,
Vess véget hamar a szenvedésnek!
8.
Anyám, édesanyám, hát ideértél!
Harcos lelkünkért kegyelmet kértél!
Bocsáss el, terítsd ránk óvó köpenyed,
s felitatjuk róla féltő könnyedet!
9.
Atilla nagykirály, a seregek vezére!
Vágj utat, küldj mindenkit helyére,
s étellel, itallal teríts nekünk asztalt,
mint mikor Jézus utószor vígasztalt!
10.
Szent Damján, a legszelídebb orvos,
annyi beteg sosem volt, mint most!
Nem a mi oldalunkon áll egyik sem,
ám hol a kegyelem, ott kivétel nincsen!
11.
Demeter, másik harcos, földi szentem!
Nézd a gyógyuló foglyokat szemben!
Szent igéddel majd ők is közénk állnak,
azt adják a holnapnak, mit mi a mának!
12.
Gábriel, te vagy a mennyei harsonás!
Nincs méltóbb angyal, nincs senki más!
Fújj ébresztőt a nyájnak, s pásztoroknak,
dolguk lesz még, mint apostolainknak!
13.
Krisztusom, hozzád visszatértem,
bár készen állsz, de én… még nem.
Bár mellettem van régi családod…
Hogy téríthetnénk meg a világot?
14.
Nem kell kérned, mögéd lépek,
és téged látnak majd a népek…
én csendben teszem a dolgom,
jó lesz ez így, hidd el, ha mondom.
15.
Bertalan, hát te mit csinálsz itt?
Meztelen lelked szinte világlik!
Tudom, ha van kérdés, van felelet,
hozd velünk kérkedő szellemed!
16.
Fülöp! Hiszen szinte gyerek vagy!?
Nem hallod? Hiszen a tét oly nagy!
Tudom, hogy tudod, hiszen átlátod,
széltében-hosszában lemérted a világot.
17.
Hát itt van Tamás is! Egészen hátul.
Velünk maradsz bizonyosságul?
Igaz lehet ez? Minden oly kettős,
körénk sereglik végül minden ős?
18.
Látom már, de nem a szememmel,
András is itt jön a többi szenttel,
kik rajta által fel, az égre fordulnak,
fénylő lelkeink már felfelé vonulnak.
19.
Szent Péter! Eressz be kapudon, kérlek,
itt még a legrosszabbak is megtérnek!
Szívünkben építjük fel a templomod,
a szeretet elmossa a földi lábnyomot.
20.
Szent János, veled átjutunk a halálon…
miket beszélek, az egész tán’ csak álom…
de ha mégsem, és téged látlak ébren,
taníts szeretni úgy a földön, mint az égben!
21.
Pál… jövőbe vetett örök reményem,
fordítsd meg a világot, könyörögve kérem!
Harcoltunk eleget, osztottuk kenyered…
maradt a hit, remény és a szeretet.
22.
Jakab, hát te maradtál utoljára?
Elsőként mászol az égi lajtorjára…
önként hagyod el testbéli házodat,
Így lesz az első az utolsó áldozat.
23.
Teremtő Atyánk, íme ideértünk,
seregedbe hívtuk kit csak értünk,
add ránk áldásod, s újra útra kelünk,
csak mindörökké maradj velünk!
24.
Vörösre festi lobogónk a lobogó ég,
földre borul a talpunk alatt dobogó éj,
a Szent Szövetség csillagai cikáznak…
egyetlen fénymagjuk elég a világnak!
2. rész
Propozíció
1.
Éveken át az élet hullámaival sodródtam,
mígnem, átfordult létem egy barlangban.
Egyszerre láttam a részt, s az egészet,
Egy angyal csöpögtetett fülembe mézet.
2.
Fényszitámon különvált a jó a rossztól,
igével oltottam, mint annyi jó apostol,
felhoztam a fényt Szent Atyám elébe,
s most mezítelen lélekkel nézek szemébe.
3.
Hogy vissza? De… éppen csak felértem?!
Tudom, hogy sokan maradtak a sötétben…
De egyedül mondd, mégis mire mehetek…
ezért, ezért adtad hát mennyei sereged?!
4.
Szálljunk hát alá, ereszkedjünk a mélybe,
válogat a halál, messze még a vége…
Fülöp, hallod? Szaladj, mérd föl a világot,
mindenkit végy számba, aki meglátott!
5.
Hiába tudjuk számukat, mind nem jöhet,
veti közbe Bertalan, s papírosért siet.
Csak azt vihetjük magunkkal, ki maga kéri,
de még őket is, csak ha Mihály úgy ítéli!
6.
Billeg már a bárka, özönlenek a népek,
hintázik a vízen, akár az isteni mérleg.
Sokan vannak a könnyűek, a tatra ülnek,
ide egy kevés nehéz, s amazok repülnek.
7.
Ez így nem lesz jó, hisz még csak állunk,
ilyen – olyan lelkek, szédítően himbálunk…
Akkor Kozma elindul, kezében éles szikével,
s a nehezek súlyát lemetszi egyetlen igével.
8.
Mögötte lépdel testvére, s csendesen keneget,
ujjával forrasztja be a láthatatlan sebeket.
A kezelteknek súlyos könnyeik potyognak,
lelkük szabadul, magatehetetlenül zokognak.
9.
Demeter közébük ül, csak szelíden mosolyog,
figyelik őt, arcukról a könny, lassan párolog.
Megnyitja ajkát, igét oszt, csak egy-egy cseppet,
Isszák minden szavát… sosem láttam szebbet.
10.
Amott András, hátát az öles árbócnak vetette,
elé lép, ki szolgálatra vár, s ő int: fel, az egekre!
Fehér lelkek másznak felette, bontják a vitorlát,
leereszti a tiszta vásznat mind, ki bevégezte sorsát.
11.
Szűzies, csillogó szemekkel várnak a szélre,
hinni sem merik, annyi szenvedés után a révbe…
s meglátják odalenn Tamást, ki ujját fölmutatja,
s lényük a bizonyosság hatja át… ez Isten akaratja.
12.
Hajónk elindul, lelkekkel csordultig telve,
szállunk bele a láthatatlan, hófehér tejbe,
s a távoltban a fény, már jó előre világlik,
János vár… és keblére szorít minden világit.
3. rész
Expozíció
1.
Itt vagyunk hát, átszökve az égi nyíláson,
lovon jövénk, a régi őz, s dám csapáson.
Roppant fűz támasztja ferdén az eget,
érted másztunk alá, lássuk zsenge lelkedet!
Az öreg király épp elbocsát a földi útra,
anyagba válsz Barátom, s jutsz anyán túlra.
Láttuk vállalásod, jó, hogy születésed feledtet,
nemigen bírná más a neked ácsolt keresztet!
2.
Juhok párájában, mily aranyos csöppség,
a legsötétebb órán már a lét is dicsőség!
Éles szikfalon kecskeként kapaszkodó élet,
bölcsőjében ring a remény és a végzet.
Látjátok Testvéreim, milyen kicsi, s erős,
felfalná anyját, szomjas benne minden ős!
Édesanyja a Tejút végét adja szájába,
s ő csak szívja, had kerekedjen a pólyája!
3.
Mihály, Gábriel most jól vigyázzatok!
Holló kíséri a védtelen magzatot…
Ne félj Barátom, az Úrnak felmutatnak,
János keresztel, s a kegyelmébe adnak!
Cseperedő Komám, aztán jól próbára teszel…
nem tudom ember-e, vagy majom leszel!
Nyugtunk múltán, léted örök önveszélyben…
boldog békeidők voltak azok fenn az égben!
4.
Végre, csakhogy kezd megjönni az eszed,
már azt hittük ügyünk örökre elveszett.
Oda se neki, igazán jókat nevettünk,
az angyalokkal csak pár évet öregedtünk.
Na de megígértük Atyádnak, vigyázunk rád,
Húzd ki magad! Mutasd büszke orcád!
Alakul már a kiskakas, néha szinte páva…
gőgje is akad, fene bánja, kinövöd nemsokára!
5.
Robajjal nyílik a föld, kérge megreped,
szétfeszíti lángokban feltörő szellemed!
Hűséget fogadsz most a szabad létnek,
de farkasfogaidtól mondd, ki véd meg?
Szent György, mutasd meg neki végre,
mily könnyen elfolyik a sárkány vére!
Na sebaj, engedjük szárnyalj a Nappal,
mígnem Mihály: hátrább az agarakkal!
6.
Hallod-e Barátom, szépen kikerekedtél,
arcodon látom, jókat ittál, eleget ettél.
Szerencsére téged sem került a szerelem,
tudom-tudom… túl vagy már mindenen.
Ne aggódj, nem figyeltek a szentek,
elfordultak, mint akik tüsszentnek.
Nem csak a szád járt, dolgos kezed is,
magasra jutottál, ha alulról kezdted is.
4. rész
In medias res
7.
Azt hiszed, ennyi lenne csupán az élet?
Aki a gyarapodásban hisz, bizony téved!
Pál, kérlek mutasd meg neki régi utadat,
hol a fordulat lezárta súlyos múltadat!
Légy bölcs, még ha fáj se minket vádolj,
földhöz vág és felemel, ki téged pártol.
Félsz, mit gyűjtöttél semmi sem marad,
a mindenséget kapod, csak ajánld föl önmagad!
8.
Meghallotta az Úr a szavad… megtetted,
ideje, hogy megismerd vállalt kereszted!
Tán’ másra számítottál? Hát… megértem…
egykor én is valami látványosat reméltem.
Gábriel, mondd el, ahogy csak te tudod,
a mindenségig juthat… senki sem hazudott!
Ezen az úton csak te győzhetsz, senki más,
ezúttal már rajtad múlik a megváltás!
9.
Ugye megmondtuk? Te is érzed már…
szunnyadt benned a lét, csak várt és várt.
Felébredt az alvó oroszlán, trónra ült…
és mennyi minden van még ott belül!
Ne feledd, hatalmad csupán szolgálat,
erőd csak annyi, mint benned az alázat!
Már a mindenséghez méreted magad,
szólj úgy, hogy tudod, igévé lesz szavad!
10.
Lomhul a lét, s az idő, akár a medve,
cammog a világ, s ledől a kerevetre.
Jó, hogy látunk, s szólsz hozzánk ma is,
tán’ páran kinevetnek, de mosolyuk hamis.
Imáid szebbek, mint mi valaha mondtunk,
érzi már lelked, hogy mindig veled voltunk.
Már csak áldásra nyitod remegő ajkadat…
Egyél… tejes kenyér, kell még pár falat!
11.
Szólni jössz már, le-lemaradó testtel,
így jártunk mind, nem kell restelld.
Mihályhoz jöttél, mérlegek urához…
bemehetsz elébb a Szűzanyához.
Lám eljöttél, szerelmes gyermekem!
Megbocsátok én… drága Szentem!
Menj Mihályhoz, nem kell kérned,
cseppet se félj, jól ítélt az égi mérleg!
12.
Testvérünk, végre köztünk a rendben,
rég látni akartunk szemtől szemben!
Kibújtál elvedlett, nehéz ruhádból,
hallhatatlan búcsúztál a halandó világtól.
Gyere ide keblünkre, gyere végre,
együtt megyünk Szent Atyánk elébe!
De előbb, teszünk egy utolsó kitérőt…
a múltba, hol felajánlottad az élőt…
5. rész
Retardáció
1.
Hová viszünk? Meglátod hamarost,
idő nincs többé, örökké lett a most,
és mi mégis visszafelé megyünk,
emlékszel hol ajánlád magad nekünk?
Nézd, az a kicsike te vagy ott lent,
s odanézz, miféle öröm van fent!
Igen, akkor nyitottad meg szívedet,
látod a szivárványba ömlő kék eget?
2.
Gyere csak tovább, hol hezitáltál,
Gábriel szólt, de te kivártál…
s látod kik szenvedtek addig lent?
Érzed, amit miattad ők éreztek bent?
Tudom hogy fáj, majd kiszakad…
ilyen keserves, ha késik a pirkadat.
Múlik már, hisz sorsod elfogadtad…
sokáig azért nem szenvedtek miattad.
3.
Ó, ezt nézd, mikor felültél a trónra,
mintha csak erre születtél volna…
hát persze, hiszen erre születtél,
sorsodnak végül jó szolgája lettél!
Látod a növekvő fényt fölötted,
hogy ragyog minden szeretted?
S ott az a pár fekete, emlékszel?
Ők nemigen érzik majd, mit te érzel…
4.
Na, ki ott az a fehér aggastyán?
Szűz, pont mint az unokája a karján.
Milyen együtt a féltés és szeretet?
Látod, ide-oda húzza az életed…
Nézd az eget mikor imádkoztál!
hm… alig vártuk mikor jössz már!
Látod, hogy Gábriel könnyezett?
Ezüst esőt hordtak lent a fellegek.
5.
Végül a búcsú, erre már emlékszel,
pedig csak átjöttél ide, nem mész el.
Látod a Szűzanyát, hogy megörült?
Szinte minden könnye kiürült…
Mihály meg büszke volt, hogy mérhet,
sajnos ritkán ilyen könnyű a mérleg.
Valamiért senki nem kéri a kegyelmet…
mintha akarnák, ami jár… ki érti ezt?
6.
Na, de most már éppen ideje mennünk,
múltból lett a van és mi is így lettünk,
akárcsak e csillagok, látod a fényes utat?
Jöttünk, s megyünk merre Nimród mutat.
Innen már menj csak előre a szarvas után,
meglásd, otthon leszünk mi is holnapután!
Amikor odaérsz, csak bújj át a nyíláson!
Huncutul odakacsint Gábriel: az ég áldjon!
6. rész
Anticipáció
1.
Testvéreim, mielőtt még visszatérünk,
leülhetnénk, csak jó az ha visszanézünk!
Gábriel kacsint, nem fogy ki a viccből…
Krisztusunk, van még abból a jóféle vízből?
Mókás látvány a kacagó világ idefent,
csiklandozott felhők szakadnak ki lent.
Szóval – kezdi meg Krisztus urunk az igét –
Jó kedvem van, elmondok egy regét.
2.
Atyámtól hallottam, ő meg… magától,
sokszor beszélt nekem a legelső világról.
Tudjátok-e, akkor miféle virágok nőttek?
Levelük szárnnyá lett… s elrepültek!
Aztán amikor az Ember kivirágzott,
az Úr feltekintett, pillanatra megállott.
Mintha magam látnám – sóhajtotta halkan,
– mennyire tiszta volt minden hajdan!
3.
Íme az Ember! Érzem már jövőjét,
esik és kel, míg megbecsüli örökét.
Hogyne bíznám gondjaira a világot,
csak élje túl és megleli benne a világot.
Elmondta éppen így az Embernek is,
ki ártatlan képpel… értette is meg nem is.
Ezek után aztán útjára engedte,
ment az magától, senki nem kergette.
4.
Még a kertből éppen csak kilépett,
már magáénak érezte a mindenséget.
Elöntötte a vágy, a kell, az akarom,
a lehetőség nyitva állt szabadon.
Az Úr mutatott neki kétféle utat,
egyik végén volt a szent áldozat,
másikon a jólét, mámor és bőség,
az út elején csak ennyi állt: önzőség.
5.
Az ember jól átgondolta és döntött:
Balra megyek, ha kell, majd rögtönzök.
Nem fordult jobbra a világ, maradt árván,
óriássá dagadó embert hordott a hátán.
Az ember romba döntötte mit kapott,
míg olyanná lett, mint a műve… halott.
De egy magja kegyelemből még maradt,
mi eztán a Szűzanya bárkájában haladt.
6.
Sűrű sötét erdők, halálszülő vizek,
de végül a magocska mégiscsak kikelt,
emberré lett, de Emberarca nélkül,
hol van már Istentől… s hogy vénül!
Mégis, lassan eleget tapasztalt,
fénybe fordult, eget magasztalt,
s megszülettek az első olyan népek,
kik megágyaztak a földön… a fénynek.
7.
Innentől a többit már tudjátok,
de vajon mi lesz a vége, kitaláljátok?
Ezzel Krisztus a mesét berekeszti,
fürkésző szemét ránk mereszti.
Isten tudja! – szólal meg Mihály végül,
úgy van, mint mondta… talán megtérül
a sok csetlés botlás, csak túl kell élje,
s visszakapja emberi Istenarcát végre.
8.
Elcsendesedett végül az égi sereg,
ki tudja, hogy lesz mindez kerek,
ki mire jut, hogy lesz majd végül…
fájó lenne a lét, hitünk nélkül.
Na, ma már ne menjünk tovább…
a Nap majd kialudt, ez csak a parázs,
dőljünk le egy kicsit itt a fa tövébe,
majd eljutunk holnap utunk végére!
7. rész
Deus ex machina
9.
Békésen szuszog a világ az éj alatt,
csak az apostolok forgolódanak.
Bertalan Jánoshoz kúszik halkan,
ő is fölriad… tán’ valami baj van?
Te láttad… Bertalan suttogva kezdi,
markolja János vállát, s nem ereszti.
Láttad a végét és tudod, hogy közeleg,
miért nem szólsz hát, mi van veled?
10.
A többiek szeme is megnyílt a neszre,
odahúzódott a másik hat is a közelbe.
Mi itt vagyunk, de hol a hiányzó négy?
Zavaros minden, milyen lesz a vég?
Valóban – kezdi halkan János –
idő nincs többé, itt van már most.
De amit láttam, látok, amit hiszek…
– elhallgat, s csak bámulja a vizet.
11.
Tán’ csak azt láttam, mit akkor kellett,
mégis miért lennénk itt, egymás mellett?
Mi értelme mindennek, ha nincsen csoda?
Mitől éledt föl újra a Szent Korona?!
Azt hiszem, nem csak hiszem, látom,
túljut velünk a világ, át a halálon,
csak hívjuk ide magunk köré, akit lehet,
célunkhoz már a hármaskereszt vezet!
12.
A nagy beszédben észre sem vették,
hogy a többiek őket körülsereglették.
Hát így valá! – szól keményen Krisztus –
Gyűljünk alá, ott várjuk be a vég’ tust!
Áthajózik velünk a világ a túlsó partra,
nincs már hova tovább, üljetek a tatra!
Hitünk a bizonyosság, ezen múlik az élet,
kit Koronánk vezet, annak sosem ér véget!
Peroráció (Búcsúszó)
Mani : Gyöngy énekek, Pap Gábor fordításában
„Ti mind, akik már felkészültetek,
erre tartsatok, igyekezzetek a fedélzetre,
ó, be régen várt a nélkületek el nem induló bárka,
a szenteké, íme a tietek.
Itt az idő, horgonyt felszedjetek,
a fény, az élet atyja hazahívott.
Örvend minden lélek, ki jó, ki hív,
ott a fényhonban, hogy szárnyalunk feléje.
Előre nézzetek hát, csak a fénybe,
és félre a talmi csecsebecsékkel,
hisz békét ínség, gond, vereség érlel!
Így legyen most is,
ők vezessenek meglelni a fényt,
Krisztust, szenteteket.”
