Novellák

Hit és bizonyosság

Egyik háborún túl, másiknak még előtte. Akkor még a falu nem így nézett ki, mint most. Akkor még nem egy család lakta a portákat, hanem egy egész had, akár öt-hat család is, két három hosszú házban. Kerítések még csak az állatok óljai körül voltak, ha valaki az útról, a földútról benézett a portára, fehérre meszelt, színes cserepes házakat látott, istállókat, ólakat és pajtákat, egymásba toldva, egymással szemben, egymás mellett, mögött, rendetlenül, mégis oly csodásan rendezetten. A helyén volt minden. Egy-egy portán összetartoztak a házak, össze, akár az emberek. Biztonság és a szeretet ereje táplálta a házakban élő embereket. Nem volt járda, nem volt zöld udvar. A mezítelen föld volt, mely selyemterítőként hevert az Úr asztalán, s e szentelt földet ember szinte csak mezítelen lábbal érintette. A cipőt, csizmát kézben hordták, s érkezés előtt léptek csak bele. Jobb volt így a csizmának is, az embernek is… és minden másnak is.

Virágvasárnapra virradó éjjelen történt, így húsvét előtt. A fiatalasszony 19-20 éves lehetett. Már három éve élt házasságban férjével… mégis csupán pár hetet tölthettek együtt. Nehéz idők jártak akkor. A férj pár nappal az esküvő után Kanadába hajózott, hogy reményt adhasson családjának, hogy egy jobb életet hozhasson vissza a bánya mélyéről… vagy pedig örökre ott maradjon. Az asszonyka szép volt, bőre hamvas, derékig érő haja selymes, tiszta tekintetéből különös erő áradt. Hanem az ördög akkor épp úgy emberként munkálkodott, ahogyan ma is, s csakhamar hírbe hozták az egyedül hagyott asszonyt más férfiakkal. A sugárzó tekintetű asszonyka élete hamarosan keserűséggel telt meg. Hűségének igazságát sírva, sírdogálva őrizte, s várta-várta haza szeretett urát, az egyetlen igaz embert abban a pokoli világban. Az emberi gonoszság nem ismer határokat és nem ismer távolságot sem. A hír férjéhez is eljutott, s a levelek száma, a hőn áhított és minden percben várt levelek száma egyre csak fogyott, s végül elmaradt. Elmúlt hát. Még el sem kezdődhetett egy boldog élet s máris elhamvadt miden, minden, ami fontos volt. Bizonytalanná vált az egész élet. Vajon mit írtak férjének, vajon mit híresztelnek róla… de ez már nem számít, csak férje hite megmaradjon, csak hozza haza, csak egyszer hazaérjen. Megtépázott lelke magára maradt, nem találta többé helyét az emberek között. Új családjával is megromlott viszonya, s nem bírta tovább viselni a szégyen ráaggatott, igaztalan terhét, visszaköltözött szüleihez. Velük dolgozott, mint lánykorában. Ha a falusi hentesnél több munka volt, eljárt besegíteni. Már nem érdekelte a falu morajlása, mely lassan elcsendesült, csupán a kajánul vigyorgó gonosz tekintetek villantak föl néha-néha… a sötétség diadalt aratott.

Azon a szombat éjszakán a hentesnél kellett maradnia. Az ünnepre rengeteg állatot vágtak és nagyon sok munka volt a húsokkal, pedig ezúttal ketten is besegítettek az üzletben. Kevéssel éjfél után végeztek, s a másik segéddel, egy fiatalemberrel indultak haza. Nappal sosem mutatkozott volna egy férfival az utcán, de a falura mostanra mély álom nehezedett. Valahol örült is, hogy így alakult, sosem járt még éjjel egyedül a faluban, s igen félt is a sötétségtől. A hentesüzlet a falu túlsó felén volt, s innen igen sokat kellett még gyalogolniuk. Végig a patakparton haladtak. Szótlanul, sietően lépdeltek a hideg tavaszi földön. Valamivel túl útjuk felén, egyszer csak egy búcsúsmenetre lettek figyelmesek, mely egyenesen feléjük tartott. Ösztönösen beugrottak a patakpart árnyékos oldalára. A fiatalembernek jegyese volt, s ha egy hírbe hozott asszonnyal látnák, elveszíthetne mindent. A sásból nézték, ahogyan a menet nem sokkal előttük visszafordul. Temérdek ember volt ott, egyenesen a templomból jöttek, s mikor az eleje befordult, a vége még akkor hagyta el a templomudvart. Az emberek szótlanok voltak, csendesen lépdeltek, volt bennük valami félelmetes csöndesség, valami, ami mégis nyugalmat adott. Elől keresztet és fehér lobogókat vittek. A fiatalok hosszasan figyelték az arcokat, de azok olyan furcsán látszottak, látszottak is, meg nem is az éjjeli fényben. Egyik-másik ember vonásait felismerni vélték, ismerősek voltak, de mégsem.

Mikor az utolsó ember is visszafordult a templom irányába, lassan ők is kimásztak és lemaradva ugyan, de követni kezdték a sort. Valamiért elmúlt a félelmük, inkább furcsa zavarodottság lett úrrá rajtuk. A templom felé, félútnál egyszer csak eltűnt mindenki. Ahogyan megjelentek, úgy tűntek el az emberek. A fiatalok hiába keresték a sáros utcán a menet nyomát, csupán kettejük lábnyoma maradt a sárban. Földön túli félelem lett úrrá rajtuk. A legény kedvese éppen itt, a következő házban lakott, az asszonykának még jónéhány házzal följebb kellett menni. A legény tanácstalanul állt, nem jött ki hang a száján. Végül az asszony törte meg a csöndet, mondván menjen csak be nyugodtan a kedveséhez, haza megy ő már innen egyedül is. Így is lett, azonban miden egyes lépés után egyre kevesebb ereje lett. Végezetül szinte beesett az őt váró édesanya karjába, s mély álomba zuhant.

Másnap elmesélte édesanyjának a történteket, mire az összecsapta a két kezét és ezt mondta:

– „Édes lyányom, ezt bizony nem jól tetted, hogy elmondtad nekem, mer’ többet így őket már meg nem láthatod. De tanulj meg valamit. A pokol is és a mennyország is itt van köröttünk, és akik azokat lakják, ők is mind itt vannak. De ha bízol a Jóistenbe’, úgy kevesebbszer találkozol a pokolbeliekkel és többször a mennyországbéliekkel.”

Pár héttel később megérkezett az asszonyka férje. Hogyan alakult kettejük élete?

Ezt a történetet egy idős asszony mesélte el nekem, mikor még kicsi voltam. Arca mélyen barázdáltan is csodaszép volt, derékig érő haját kontyba csavarta, tiszta tekintetéből különös erő áradt. Megsimogatta a fejem és azt mondta:

– „A Jóisten mindig megsegít. Mindig higgy benne és meglátod, olyan szép életed lesz, mint nekem volt. Csak benne bízzál… drága kis unokám.”

Földi Ádám 

Megjelent: Egy.hu

Varázslat
 
 
Esik. Az öreg konyhaajtón alig lehet kilátni, kis négyzetrácsos ablakait belepte a pára. Legkedvesebb elfoglaltságom, hogy e párás üvegre ujjacskáimmal virágokat rajzoljak. Rózsát, tulipánt. Kilenc ablakszem, kilenc virág. „Gyémánt” – nagymamám – gyönyörködik bennük. Tőle lestem el, hogyan lesz a pontból vonal, a magból szár, levél és virág. Csodák születnek itt, ebben a pici konyhában. Telis-tele élettel, örömmel. A „dikó” alatt egy szakajtóból kiscsirkék csipognak. Nemrég keltek ki, s mamám behozta őket a nyirkos időről. Jobb ilyenkor idebenn. 
 
 
A „masinán” nagy lemezfazékban fől a krumpli a malacoknak. Illata fenséges, átjárja a kis helyiséget, besurran orromba, érzem ahogy mélyen belélegzem a krumpli forró gőzét, átjár a melegség. A rózsáim levelein át mozgást látok kinn, egy árny lépésről lépésre növekszik, s a kilincs megmozdul. Főhajtással lép be nagyapám, máshogy nem is igen tudna az alacsony ajtófélfától. Lehetett volna nagyobbra csinálni, de akkor tán elfelejtenénk, hogy a konyhába úgy lépjünk, mint a templomba. Nagyapám magán hozta be a hideg esőillatot, szinte libabőrös lettem tőle. Vizes kabátját a hokedlire rakja, a masina mellé. Leemeli a nagy fazekat a földre és a kutáccsal, mivel a tüzet szokta igazgatni, lassan törni kezdi a krumplit. Lassan, már-már ünnepélyesen teszi mindezt, lehetetlen nem rá figyelni. Csodálatos amit csinál, minden mozdulata csodásan megkomponált, mégis annyira természetes. Elmerül mozdulataiban, olyan figyelemmel dolgozik, mintha más nem is lenne körülötte. Szólnék én, kérném, hadd törjem kicsit, de úgy érzem én nem lennék képes rá, nem jön szó a számra, csak állok a fazék túlfelén, s nézem a mesterművet. Egyszer csak megáll nagyapám keze, s ő felnéz. Mintha csak most venné észre, hogy előtte állok. Lassan feláll, s vállamra teszi hatalmas kezét. Megszorítja vállam, s lépésre késztet. Szótlanul lépek vele párat, az ajtó mellett letett bádogvödörig, majd vissza. Korpa van abban, egy régi fedővel letakarva, hogy ne ázzon meg, míg a házba kerül. Nagyapám szótlanul leül, s kirakja maga mellé a sámlit, „térjek oda”. Mellé ülök, s szertartás folytatódik. A korpát lassan, kezével szórja a törött krumplira, s még nagyobb odafigyeléssel kezdi kavarni. Olyan amit csinál, mint egy pompás körtánc, iránya, ritmusa, lüktetése van annak. Mikor mindennel végzett, átönti a vödörbe a felét, s ráteszi a fazékra is, vödörre is fedelét, s csak ekkor szólal meg.
 
 
„Etté’-e már dadikám?” – kérdi. Míg a malac étele megdagad, addig magunk is megvacsorálunk. Nagymamám egy zománcos tálban kacsazsírt tesz az asztalra, hagymát pucol, s odatesz egy gyönyörű, ropogós, kerek kenyeret nagyapám elé. Leülünk egy-egy hokedlire, nagyapám a vizespad elé áll. Most látszik igazán mekkora ember. Kihúzza magát s fejével szinte a gerendához ér. Széles vállai, két erős keze, csodálattal bámulom. Ő maga elé néz. A kenyeret nézi. Szája nem mozog, de mintha mégis, mégis mondana valamit. Nem csak mond, hanem… mintha a lelke egy darabja lenne az a kenyér. Egyszer csak lassú, nyugodt mozdulattal benyúl a zsebébe, s előveszi bicskáját. A nagy kerek cipót bal karjára ülteti, s talpát az ég felé fordítva keresztet karcol az aljára. Borsózik a hátam, oly csodásan serceg a héj. Most egészen magához öleli azt a kenyeret, mellkasára fekteti a talpát, karjával úgy nyalábolja át. Jobb kezében az elkopott pengéjű kisbicskával fog hozzá a szelésnek. Hüvelykujját megtámasztja a ropogós héjon, s úgy szeli körbe a cipót. Ha az imént varázslat volt, mit a krumplival művelt, akkor ez maga a Szentmise. Úgy nyújtja felénk a szeletet, hogy érezzük, ebben a szeletben benne van ez egész világ szeretete. Eszünk, mosolyogva, boldogan. Jó itt, ennél az asztalnál, ebben a szeretetben. 
Az evés végeztével nagymamám leemeli a terítőt az asztalról, s a morzsákat a csibékhez szórja. Nagyapám föláll, fölveszi megszáradt kabátját, s elindul a vödörrel kezében kifelé… 
 
 
…s én fölébredek. Már nem vagyok 7 éves. Már a temetőben vannak nagyszülém. Már nem varázsol más helyettem… nekem kell megtennem.

Földi Ádám 

Megjelent: Egy.hu