Még pár évtizeddel ezelőtt is élt a szokás, a magyar otthonok sokaságában vetettek bizonyos jeles napokon, pl. Luca napján búzát. Hogy miért? Mert hitték, és megélték, hogy a gabonaszemekben az élet fény formájában van jelen. Hiszen amíg a búzakalász beérik, magába szívja az összes napfényt, ami csak a földet érte, vetésétől kezdve. Maga a liszt, a fehér arany is a fényt szimbolizálja, ami pedig az életet jelenti. Nem csak átvitt értelemben, hiszen a lisztből (élő kovásszal) egy új minőség, egy új élet, a kenyér születik. Étel és élet szavunk egymáshoz való közelsége sem lehet tehát véletlen.

Hogyan is nézett, nézhetett ki a lucabúza vetése a gyakorlatban? Az efféle szokásoknak a lényege a belső megélés, a befelé hallgatózás, a különféle finomérzetekre való odafigyelés a régi világban sokkal nagyobb jelentőséggel bírt, mint mai, sietős és felületes világunkban. Mivel összesen egy kismaréknyi gabonaszemre van szükség a vetéshez, ezért már ennek a kiválasztása is a fenti módon történt. Akár kiöntöttek egy mérő gabonát az asztalra, akár a zsákba, ládába nyúlva kavargatták a magvakat, különösen figyeltek a finomérzetekre.

Azaz keresték azt, amikor valami más, valami több, valami jó érződik kezeik között.

Az így választott tenyérnyi gabonát vették elő a vetéshez.  

Ezen a ponton egyszerűen a földbe is tehették volna őket, azonban többnyire nem így jártak el. A kevéske magot a szájukba vették, míg a cserepet, edénykét a földdel megtöltötték. Hogy miért? Praktikusan gondolkodók azt mondanák, azért, hogy a csírázóképességet növeljék. Ez minden bizonnyal igaz is. Manapság persze épp a csírázásgátló vegyi anyagot nyammoghatnánk először le róla. Szóval mire mindez? Ahogy a magok választásánál is van egy nehezen megmagyarázható többlet, így most is.

Valahogy úgy lehet ezt elképzelni, mint amikor régen az anyák „megmammálták” a kenyérkét a szalonnadarabbal a kisgyermek számára, mert hittek abban, hogy jobbá tudják tenni a táplálékot ezáltal. Mert a nyál maga is a fénynek a szimbóluma, méghozzá a Tejútnak. Nemcsak akkor, ha egy csiga húzza maga után, akinek a háza maga egy spirálgalaxis alakját és arányait vette fel,hanem akkor is, ha egy madár adja így a táplálékot a fiókájának, vagy ha egy anya gyermekének.

Azért mert a szájba vett maghoz ő maga is hozzá tud adni valamit magából, azért mert érezték a varázst, ami általuk, bennük a magokkal történik.

Ezek után tették csak földbe a magvakat úgy, mintha gyermeküket fektették volna este az ágyba, gondosan betakargatva, hangtalan esti imával tőlük elköszönve. Aztán vártak, közben épp oly szeretettel néztek feléje, mint az alvó gyermek ágya irányába.  

A kikelt vetés maga az élet, a gabonaszálak hegyén pedig ott a gyöngyharmat, a régiek csodaszere. Nem egyszer arcukat mosták a gyenge búzaszálak között.

Az otthon melegében születő, zöld, erőtől duzzadó gabona adja a biztatást ebben a zord, téli időben.

Sokkal több ez, mint egy cserép „virág”, ez egy kézzelfogható párhuzamos születéstörténet, amely a lelkünkben játszódik karácsony előtt. Akinek van kedve, maga is kipróbálhatja mindezt, hiszen a „varázslat” csupán rajtunk múlik.