És akkor az öreg leüt, s magába nézett, acélszürke fémmé vált az ég, és vérzett villámain át, melyek, mint fénylő verőerek, haragosan döfték át a kemény eget. Fűszál nem moccant, megfagyott a rét is, föld alá bújt a fény, de bújtam volna én is… Mikor ólomsúlyú felhőnek burka megrepedt, tomboló bika szarva hasította fel a felleget. A levegőtlen csend fájdalmasat robbant, a gonosz már prüszköl, kapar és dobbant, miközben szemei átkos villámokat szórnak, elnyeli az élet fényét… nincs többé holnap! S akkor az öreg helyén, csak úgy, könnyedén, egy hatalmas fehér bika termett a föld színén. Benne a nap, hold, s a fény, mi a földön maradt, szarvai között csillagok cikáztak… erőtől dagadt. Prüszkölt a fekete, s kirúgta maga alól a földet, egyetlen irtó rohammal egy egész világot öl meg! A szürke csak állt, s egyenesen szemébe nézett, ez a világ ma még nem, így nem érhet véget! A csattanásra, mint születésre emlékszem, levegő után kaptam, sírtam, fényre eszméltem. Nincs már itt nyoma sem semmilyen bikáknak, de ahogy múlik, úgy születik új napja a világnak!