Novellák
Tücsöknek
Olyan tizennégy éves forma lehettem, mikor hozzánk került. Fekete gomb szemei alig látszottak bundája alatt. Szőre olyan fekete volt, mint a sötét éj és ha szeme néha-néha fölcsillant, mintha hullócsillagok villantak volna. Vannak kutyák, melyek már kölyökként is olyan okosan figyelik az embert, mintha minden szót értenének. Ha furcsán szólnak hozzá elfordítja fejét, ha kérdeznek ő felel. Tücsök is ilyen volt… egy szeretetteljes puli, egy igazi társ. Nagymamám társa.
Édesapám hozta egy hideg téli estén. Odakinn fagyos szél fújt, nem vitte le egyből a hodályba, hanem nagyszüleim házában csinált neki vackot. Tücsök sorsa ezzel meg is pecsételődöt. Nagymamám nap nap után kérlelte édesapámat, hagy maradjon még a kis puli, olyan hideg van kint… pedig nem a hideg volt ennek oka, hanem éppen az a melegség, melyet egymás iránt kezdtek érezni. Nagyapám is megszerette a kis pulit, mely igen hamar birtokba vette új otthonát. Ha ember és kutya igaz társakká válnak, akkor közösek lesznek szokásaik, együtt örülnek s együtt búsulnak. Tücsök sosem búsult, ahogyan nagymamám sem… együtt mosolyogtak, együtt nevettek. Mindig ott volt mamám sarkában, aki simogatta, becézgette.
Egy forró nyári napon nagymamám megsajnálta a hosszú loncsos bundájú pulit, s hozzálátott megnyírásához. Tücsök nem volt hozzászokva az efféle szépészeti beavatkozáshoz, egy darabig tűrte -a gazdira való tekintettel -, ám a művelet felénél elszakadt nála a cérna és morcosan odakapott nagymamám kezéhez. Mama nem nyírta tovább, s kicsit talán haragudott is a kutyusra, aki egyébként felettébb mókásan nézett ki nyírott mellkassal és mellső lábakkal… miközben hátul hatalmas bundázatot hordott. Aznap már nem beszéltek egymással…és később sem. Tücsök szégyellte magát, bocsánatot is kért volna nagymamámtól de…
Nagyszüleim háza egy domboldalba van bevágva s a ház „fölött” volt egy nagy istálló és benne ólak sokasága, ahol a jószágot tartották. Egy keskeny kő lépcsősor vitt ki oda. A fészer első felében volt a fából készített nyúlól, szembe vele pedig a széna és lucerna helye. Sokat játszottam itt míg mama etette a nyulakat. Felmásztam a gerendákra, csúszkáltam a szénán, hemperegtem a földön. Azon az estén azonban más feküdt ott… fejénél egy félig megnyírt fekete pulival, aki senkit sem akart odaengedni. Csak édesapámat engedte közelebb, de maga nem távozott… ott ült nagymamám élettelen teste mellett, akitől nem kérhetett többé bocsánatot…
Ketten maradtak. Nagyapám és ő. Mindkettőjüknek nagyon hiányzott. Tücsköt nem nyírta meg többé senki, nem engedte. Ha mamának nem engedte meg, hát mást akkor hogyan is engedhetne magához. Úgy ragaszkodott nagymamám emlékéhez, mint nagyapám, aki élete hátralévő részében egy kék kendőt hordott magával. Mikor azt hitte senki sem látja, elővette, forgatta, markába szorította… látszott hogy nem tudja elengedni. Tücsökben többé nem a kis fekete pulit látta, hanem az egyetlen teremtményt, aki ugyanolyan görcsösen őrzi nagymamám emlékét, mint ő. Társak lettek, sorstársak. Ettől fogva együtt ettek, egyszerre feküdtek s keltek, együtt beszélték meg a világ érthetetlen dolgait.
Pár év alatt sokat romlott nagyapám állapota. Lába egyre jobban fájt s menni igen nehéz volt már. A kőlépcsőn már nem tudott fölmenni… mellette a fűben két hosszú, kikopott vonal vezetett ki az ólakhoz, mintha csak síléc nyoma lenne. Az öregség nyoma volt az. Már csak csoszogni bírt, de minden napnyugtakor kiment az üres nyúlólhoz, ott ült Tücsökkel egy fatőkén és csak akkor jött be, mikor már egészen beesteledett, mikor már senki sem láthatta. Így történt ez nap-nap után, de már egyre nehezebb volt a kimenetel s bejövetel. Egy este arra lettünk figyelmesek, hogy Tücsök a kapunk előtt ugat, hangosan, mondani akar valamit. Siettünk, édesapámmal szinte futottunk utána. Nagyapám ott állt a „Laposon” – így hívták az ólak előtti részt, melyet a hegyoldalból metszettek ki. Úgy állt ott, oly’ mereven akár egy szikla. Már két órája ott állott s hiába akarta mozdítani lábát, azok nem engedelmeskedtek. Nem, soha többé. Ágynak esett. Már az ajtóig sem ment el, az mindig nyitva volt, a küszöbön egy kis fekete pulival. Ha látogatók jöttek, átlépték a kis pulit, aki nem volt hajlandó arrébb menni. Az utolsó percig ott feküdt, még akkor is, mikor nagyapámat szépen felöltözve utoljára kihozták azon az ajtón.
A portán, mely Tücsök otthona volt, két ház állott. Egyik a nagyszüleimé, másik nagymamám testvérének családjáé. Hiába vettük Tücsköt magunkhoz, ő mindig csak visszaszökött a megszokott helyére, immáron „ángyiék” oltalmazása alá. Így teltek az évek a „juhászkutya” számára, aki sosem őrzött juhokat… valami sokkal fontosabbat őrzött… nagyszüleim emlékét.
Nagyapám halála óta szomorún járt-kelt az udvarban, egykedvű lett… pár év alatt megöregedett. Egy napon aztán váratlan dolog történt. A juhainkat idegen kutyák megzavarták és egy falka nagyapámék háza fölé keveredett. Tücsök párszor már volt a tanyán – ahonnan korábban mindig megszökött -, ismerte őket, tudta hová valók. Addig kapart, míg ki tudott bújni a kerítés alatt és szaladni kezdett a juhokhoz. Mi már akkor a majorban voltunk, próbáltuk átnézni, hogy mennyi állat hiányozhat még… ekkor láttuk meg a dombtetőn a kis csoportot, mely mögött egy apró fekete puli csahol. Az ösztöne nem hagyta cserben az öreg pulit, haza hajtotta a juhainkat, s mikor látta, hogy azok megindultak a hodály felé, maga visszafordult. Alig vártuk édesapámmal, hogy hazaérjünk, s megsimogathassuk… de hiába siettünk. A nap már ereszkedett lefelé és Tücsöknek nyoma sem volt. Sietve keresésére indultunk, édesapám a juhok nyomán, én pedig a rövidebb úton. Édesapám találta meg… egy bokor tövében feküdt, s a fáradtságtól mozdulni sem tudott. Édesapám fölvette az ölébe és úgy hozta haza az elcsigázódott kis pulit. Hogy miről beszélgettek útközben azt nem tudom, de másnap édesapám lehozta a juhokhoz és soha többé nem akart elszökni…
Tücsök végre igazi pásztorkutya lehetett. Pár hét alatt megfiatalodott, játékosan szaladgált az udvaron… ura volt a majornak. Járt a juhokkal, ha kellett hajtotta a libákat, eligazította a marhát… úgy ragyogott, ahogyan az őszi falevelek ragyognak, mielőtt elszakad az utolsó szál is, mely az ághoz köti őket… s végül lehullanak. Egy dértől fehérlő őszi reggelen a szalamakazal tövében találtuk meg a kis pulit… az örökkévalóságnak álmodott. Már jó ideje nem figyeltük, de ahogyan feküdt, lehetetlen volt nem észrevenni, hogy a hátsó felén még mindig hosszabb, nemezesebb a bundája. Némán egymásra néztünk édesapámmal… hát Ő is elment…
Földi Ádám
Megjelent: Egy.hu
Megváltás
Valahol a teremtett világban.
Sár van, a bakancsom bokáig süllyed benne. Érdekes, nem zavar. Érzem ahogyan a hideg, vizes anyag hozzáér zoknim szárához, befut cipőmbe… már a bőröm is nedves. Lassan, kiemelem lábam a sárból, de csak a következő lépés erejéig. Újra belesüppedek. Talán régebben zavart volna, de most nem. Mintha alkoholos bódulat járná át testem, nehéznek érzem magam, koszosnak, a világ mocska húz a sár mélyére és én hagyom… rezignáltan figyelem süllyedésemet. Szinte jólesik a kellemetlenség, végre élek. Nem véd semmilyen „termék” a kényelmetlenségtől, nem burkolózom a puhába, a melegbe, a lágyba. Nem, otthagytam azt a világot. Persze nem örökre, túl sokan vannak még odaát, akiket szeretek. Értük és miattuk újra és újra visszamegyek, de most, most végre csak ketten vagyunk. Én és a Mindenható. Nem áll közénk semmi. Magam sem tudom mi késztet a hirtelen mozdulatra, de kioldom bakancsomat és a sártól ragadóssá vált zoknimat szinte lerúgom magamról. Magam mögött hagyom ezt is, és végre hidegnek érzem a hideget, csúszósnak a csúszósat, szúrósnak a szúrósat… lassan visszatér belém az élet. Így lépdelek a juhok nyomán, föl a fűzfasor mellett, föl a fenyves felé. Elmém még tele van a várossal. Betont és vasat vélek fölfedezni talpaim alatt, még műanyagot is… ám ezek csak képzeletemben léteznek, még nem tudtam elhagyni őket.
Hová megyek? Nem ez számít. A lépés számít. Minden süllyedős, hideg lépés. Minél szokatlanabb, annál jobban esik. Már szándékosan keresem a letörött ágakat, ott maradt homokköveket. Tőlük várok feloldozást. Ha melegebb volna, talán nadrágomat is levenném – hasít belém újra a gyengeség. Félek a hidegtől, félek attól, hogy valami megkarmolja bőröm, félek attól, hogy az élővilág előtt mezítelen maradjak. Milyen gyáva is az ember, ha csupán ösztönei és a megszokás vezeti. Nem félünk az autópályán túllépni a sebességhatárt, nem félünk gázkonvektorral fűtött szobákban aludni, nem félünk kohósalakból, gázszilikátokból épült házakban lakni, nem félünk gyermekünket naphosszat a számítógép előtt hagyni, magunkat oltásokkal és antibiotikumokkal mérgezni, kémiailag kezelt élelmiszereket enni… nem félünk… de egy csipkebokortól, egy ártatlan csipkebokortól halálosan félünk. Nem, nem veszem le ruhámat és nem rohanok tüskéi közé… erre nincsen szükségem, nekem bizonyosság kellett és megkaptam… így nem élhetünk tovább. Ez nem élet, ez épp az ellenkezője. Meg kell váltanom önnön szabadságomat, mielőtt késő lesz…
Lábaim már a bomló avart tapossák. Így rohadunk el majd mi is, s valahol alattunk egy új élet indul útjára. Milyen érdekes, hogyan küzd ez ellen az ember… s minél inkább küzd, annál hamarabb indul bomlásnak. Ma már gyermekeinket is erre a pályára állítjuk, és reménykedünk, hátha nekik már jobb lesz! Nem, ez így nem mehet tovább. Ez volna a szeretet? Gyermekeinkre egy mérgezett, rothadó társadalom elvárásait aggatjuk, s tépázzuk lelküket, ha ők levetnék e láncot…
Háborgó lelkem nehezen csitul el, túl sok mérget halmoztam fel testemben, lelkemben. Erőm fogytán van. Ki tudja mióta bolyongok a káoszban. Váratlanul egy furcsa érzés kerít hatalmába. Figyel valaki. Körülöttem moccanatlan minden, ember erre ritkán jár. Valaki hátulról néz, agyamig hatol tekintete tarkómon át. Megfordulok, s észreveszem. A fűzfa mögött egy koromfekete juh fekszik oldalán… és néz. Mit keres itt? A rackák szinte sosem szakadnak el egymástól, még ha kóbor kutyák, vagy motorosok kergetik is szét őket, hamar összeállnak. De ő itt fekszik mögöttem és néz. Öreg anya már, bár ez éjfekete gyapján aligha látszik, testén nincs nyoma sérülésnek. Talán nem bírta a lépést a többiekkel, ereje elfogyott és úgy érezte, itt kell bevárnia a véget. Egészen közel enged magához, de tekintetének fogságából nem enged el. Mellé térdelek, tenyerem lassan az oldalára helyezem, s ő elenged. Leereszti fejét. Kezemmel érzem, ahogyan minden levegővételnél lassan emelkedik, majd ellazul. Talán egy percig lehetünk így, de az időt nem érezem. Tudom mi fog következni. Szemeim lehunyva, kezem érintésével próbálok utat nyitni számára az ég felé… Testem eggyé vált az övével, s lelkem minden rezdülését ő tölti ki. Hirtelen melegség tölt el… kezem már nem emelkedik tovább. Elment. Mintha minden érzelem, minden jó és rossz, amit valaha éreztem átzúgna egyszerre rajtam. Erőtlenül fölállok, de a fűzfának dőlök. Úgy érzem muszáj átölelnem a törzsét, s amint átfogom a vastag fatörzset felszakad a sírás szívem mélyéről. Könnyeim záporoznak elapadhatatlanul, s csak ölelem a fát szorosan, egyre szorosabban. Szinte kérem, könyörgök neki, hogy ő még ne haljon meg, ő maradjon még itt velem. Nem pusztulhat el a teremtett világ, nem, az nem lehet. Hosszú percek múlva kezdek csak megnyugodni, elengedem a fatörzset. Szívemet melegség tölti el. Megköszönöm az öreg fűznek, hogy segített kisimítani lelkem. Már csak tenyeremmel érintem a vén fatörzset és ekkor valami furcsa bizsergés fut végig karomon. A fától indul és egy pillanat alatt eljut testem minden porcikájába s egy tiszta, határozott érzés jár át. Segítenem kell. Segítenem kell, hogy az emberek tanulják meg újra becsülni az életet és tanulják meg tisztelni a halált. Ezen a földön minden ember három beavatáson esik át. Születik, él és meghal. Ma születünk és lassan meghalunk.
Nem csupán a fekete juh feküdt ott tenyerem alatt, hanem egész elkárhozott világunk. Még nem pusztult el, itt fekszik előttünk. Tartsuk rajta kezünket, s ha eljön a pillanat, akkor legyünk készek megbocsájtást kérni mindenért, mindenért, amit az ember önmaga és a Teremtő ellen elkövetett. Talán mi is a világgal pusztulunk, de az élet hamvainkból születik majd újjá. Ezt a világot nekünk kell megváltanunk.
Földi Ádám
Megjelent: Egy.hu
Földi Ádám
