Versek
Széles Kinga
A játszma
Nem kérdeztem mennyi a tét.
Kinyújtottam kezeimet,
S
Fiam boldog mosolyáért,
Föltettem az életemet.
Sunil
Aranykalitkánk
Várj még, amíg a pirkadat
ecsetje átrajzol a mára,
míg rácsókolja szemedet
a kelő napsugárra.
A felfeslő éj álmain
vesződne még az elme,
s ajkadra szán már pár fohászt
az Istennek szerelme.
Az Úr színe elé repít
imád ölén a hála,
ingyen kegyelme megsegít,
hogy békéd leljed Nála.
Az új nap már szívébe zár,
füledbe súgva titkát,
hogy ne légy csonka, rab madár,
nyitja aranykalitkád,
és szabadságod hajnalát
ráihletvén a mára,
Szíven csókol, csak hogy megértsd:
Magadba vagy bezárva…
Fényfelszabadítás
Földi Ádám
Fényfelszabadítás
Játékos fénymagok a víz színén…
csillámló táncukat nézem épp,
mikor gyurgyókák csacska zaja,
tekintetem a Bél-kő lépcsőire csalja.
Zöldhegy kitárt öléből pergő fény,
fehér rögök közt megbúvó remény,
vékony gyökerein fogódzik az ormon,
szelíden hajol a mély fölé a sorsom.
Óriások élezte fényes sziklapengék,
vágják a felhőt, s az eget hetedhét,
szakadékok az omló tömböket zúzzák,
fényfonalam óvatosan, közöttük húzzák.
Egy angyal gyengéden takarja szemem,
nem bírnám el a látványt, nélküle nem.
Ám a gondviselés hófehér szárnyai alatt,
a fény a szerelem fészkében megmaradt.
S ami ilyen fészekben kel, sziklák között,
a félelemnek nincs már hatalma afölött.
Nyugodni jár a fény a Bélkő - hegy ölébe,
onnan hozok én, világló világom szívébe.
Életre születtünk
Földi Ádám
Életre születtünk
Moccanatlan víztükör kékjébe merülve,
bontjuk a fényt színekre, s aranyra, ezüstre,
mely vérünkbe kerülve útnak ered,
szívünkbe hordják össze mind az erek,
s ott a szépség örömtánccá válik,
ritmusra dobban, árad és hullámzik,
hátára veszi ápolatlan hagyott lelkünk,
idézze csak fel: az életre születtünk.
Ott, e gyakran elfeledett pillanatban,
egy könnycsepp szemünkből kibuggyan,
és ez a csepp a fényt színekre bontja,
létünk igéje ez, ahogy az Ember fia mondja:
amint a Mennyben úgy a Földön is!
mert teremtő a teremtetett ember is,
mert ha e könnyét a víztükörnek adja,
áldása lesz Istenen és Isten áldása rajta!
Páros óda
Földi Ádám
Páros óda
Kegyelemből szült reményem vagy,
recsegő-ropogó sötétben fénysziget,
időm benned űr, oly’ végtelen nagy,
mikor megnyitod nekem szűz szíved.
Csak ne félteném úgy, én feltárnám
szíved minden rejtett alagútrendszerét,
kövekkel tömedékelt kamráit kutatnám,
hogy gyenge fényed szórhasd szerteszét.
Láncokként hullnának rólad a terhek,
miket hamufelhőkben terített a múlt,
lesöpörném fényben úszó oltártermed,
mihez utoljára a Teremtő keze nyúlt.
Tiszta fehér mécsem odatenném,
alvó halottaid álmába szenderülnék,
kit a vízen túl találnék, kiengedném,
még ha magam is örökre elmerülnék.
De legelőbb fejem öledbe hajtanám,
hogy érezzem, hol kell majd visszatérjek,
mert utamon fentről csak te látsz rám,
szíved dobogása csitít, hogy ne féljek.
Sűrű, sötét erdő, nyílj meg előttem!
Könnyedből iszom, ha szomjazom,
belülről kiáltok, ha nyilam ellőttem,
Visszatérek… gyökeremből sarjadom.
Így, csakis így élhetünk már tovább,
száraink közt szívünk összefonódva,
mert a lét odakint egyre mostohább,
bennünk rejtve átörökülhet a holnap.
