Belső ösvény - beszélő képek
Turul száll a nyári éjen, hangtalan bukik alá a legnagyobb fényben. Ő az élet, mely a mélyből bújt elő, tavaszponton feje jobbra, balra dől… és ő, a fény csak emelkedik, áldást hoz a teremtett világba, de nem kérkedik. Mikor eléri az ég legmagasabb pontját, lenyúl a sötét mélybe, s onnan egy Bakot felránt. Szegény kecske, téli éjben megtekeredve, mily kiszolgáltatott itt, nyári éjnek karmai közt! Könnyű préda most…
Madarunk tarajos nyaka ívbe hajlik, kecske zörgő csontja szinte hallik, ám mit ad Isten, sólyom csőre saját mellébe vág… nem, ilyen nincsen! De bizony, van barátom, mert a jóság tett, nem álom! A fénymadár nem öli meg az ellent. Nem, ő lelkéből táplálja magát, önként száll alá, hogy a másik emelkedjen!
Nem harcol a sötét ellen, az ő dolga nem más, csak hogy tükrözze Istent!
Földi Ádám
Fényszarvasunk őrzi fényét, koronájában magokba zárva az öröklét. Nem teremt csak életet, hátán hordja Szűznek Nyúl jelét, hiszen a fénymagból csak Szűzön át születhet újra fény. Ám e Szűz egyszerre biztat és fenyeget, ha elugrik, minden odalesz.
Földi Ádám
Párduc szólta sólymot, ki felfordítja a kecskét, „pelikán” szelleme alkotja a ló testét. Lónak feje maga is sólyommá lesz, megtartja önnön teremtőjét, párduc hátára csőrt ereszt. Fénynek királya a sötétet fordítja, de nem szünteti meg, önmagát áldozva tartja féken azt, mi őt életre hívta. Önmagadat urald, s a világ ura leszel… értse már meg miden szkíta!
Földi Ádám
Hogy lásd az okoskodás hová vezet, mikor a lélek csak a testen belüli gyülekezet, de teremteni nem képes… csak a szellem burjánzik, elnyomja gazdáját, de teremtő ige nem hagyja el száját, hiába lett feje akár egy szócső, beszél és beszél, érvel és érvel, tekervényes, agyafúrt terveket sző. De mit kieszel, a lélekből jövő ige útját épp az zárja el, s nem marad más számára, mint a tarkójából hátrafelé álló penge, az ösztön, melyet késként, száján át tolt önmaga létébe. A szájat átfúró inda nem alulról, a lélekből tör fel, hanem felülről hat lefelé és belül ha mást nem, de lelkiismeretfurdalást ébreszt… ez a belső mása a fenti késnek.
Földi Ádám
Kezdetben a világ világa szabadon áradt, egyformán részesült belőle, ember, növény, állat. Aztán valahogyan mégis, volt ember, ki sötétbe vágyott… elszürkült az ég is. Világ világát sötétje oltotta, a keresztet magával vitte a pokolba. Ám a mélyben az életmag mégis megfogant, Álmos népe, a vízimadár hozta meg, s a felszínen fává lett, melynek odújában a szent ige rejtve van. Hiába másznak rajta sárkánnyá vált emberek, veszedelmes állapotú lelkek, ő csak dobog, dobog, életnek közepében el nem pusztíthatod. Szabadon árad messze a világnak, örökös virága ő a legszentebb tájnak.
Földi Ádám
Kezdetben vala az ige, másképpen a kereszt… a teremtés első mozzanata ez. Ember fia a kereszt maga, addig ér a világ, míg csak akarja. Ő bizony nincs megfeszítve, él és teremt a szíve. Szelleme fölött az új ember szelleme és lelke ébred, de a szellem fut szét lelkéből is, s lesz teremtménye a kéznek. Lábával testi nyomot hagy a világra, hiszen ő a Teremtő képmása. Ám a túlfélen Boldogasszony él és éltet, formálja, gyúrogatja és fenntartja az emberi létet. Így válik emberré az ember, több bizonyosság ennél nem kell.
Földi Ádám
Az Úr templomában testvérré lesz az ember, egymásért élni, ennél nemesb’ ugyan mi kell?! Szolgálni ott, hol a másik gyenge, önként adni életemet érte! Ám harcokat nem csak az anyag ellen vívunk, bárhogy legyen is, megvéd ősi íjunk. Feszített íjból nyílvessző suhan, egyikünk kezében a földi uralom van. Ám a másik, egészen furcsa forma, mintha vessző helyett benne életág volna! Befelé lőhetsz e vesszővel… ami az anyagon túl van, azt éred el.Atilla védi Buda hátát, élő föld királya az égi fáklyát. Buda vigyázza Atillát, fényből készítettet utódának koronát. Két háttárs ha eggyé válik, sebezhetetlen lesz mindhalálig.
Földi Ádám
Turulként szálló anya az éjben, mi csőrében, az fejében. Élet üzenetét hozza, az Úrtól kapta…ám maga is jól tudja. Két gyermeket rejt hóna alatt, életek közt szárnyal velük, páros úton halad. Holdanyai karmaival az ikreket megragadja, a Teremtő felé viszi, alább nem adja.
Családok felett vezeti a gyermeket, egyik tűzként égbe tör, másik langyos vízként szendereg. Előbbinek visszafogja szárnyát, nem engedi, a vakmerőt bántsák. Másikat elölről emeli, az ég felé repteti. Két fiókát nevel keblén, jó anya a család szintjén. Még annál is jobb, hiszen nézd csak azt kis fiókot! Bizony vízi madár fiókáit emeli a turul, ki szolgálhatna táplálékul! Ez ám az isteni kegyelem, az anyai áldozat! Női lélek magasabbra nem juthat!
Földi Ádám
Csillagok közt kavargó patás, legyek ló, vagy szarvas… bármi más, csak lelkem szép legyen! Szívemből indul az élet cseppje, mellső lábam szirma betakarja. Lefelé indulok, s láb leszek, de felfelé is növekedek. Nem, nem szárnyas állat, az kevés most, hol egy nemzetet várnak fiai Atillának! Nincs állapot, néptömegek jönnek most! Ide mozgás kell, nőjön növény hátamra, mi az égbe emel! Farkam is ezt táplálja, testem minden porcikája indul, repülés vágyja. Szellememből egy ág kihajlik, ez emel fel végre, visszatérek Sarkcsillag tengelyére! Virágom közepében ősi jegy éled, egy az Isten, s örökké éltet!
Földi Ádám
Forog a világ, egyre gyorsabban, kerekbe réved minden, egymásba szereti magát növevény és állapot… mozog az Isten. Testében oroszlán, talán tigris, de szelleme már madár, emelkedő griff. Csak a mozgó végtagok, azok sietnek, nem állnak, növekednek. Bújó leveleikben ott az élet, körre íródik minden, közepén a lélek.
Földi Ádám
Kiömlött a kancatej, végigfolyt az égen a kumisz, ezt itta Hunor és Magor, ezen nőttem fel magam is. Egy ember fél ember… de két ember közt már ott van Isten, kettejük a templom, ha szellemük egy, lehetetlen nincsen. Megtörik kezükkel az ostyát, ujjaik hegyét mélyen bevágják, s a két test vére egy kupába hull, vízből bor lesz, ezt mondja az Úr. Örök hűséget fogadnak, testvér lesz a lélek, s immár teljessé válik a szellem, két fele egy arcnak, egymásért élnek, s ha kell, egymásért halnak!
Ez ám a szellem! Kettőből egy lett, egy az egészért és az összes ellen. Mily erő rejlik ebben, megőrizte számos hősének, egyet halljatok, megkezdem regémet.
Szkítákra támadt a idegen horda, s a hadból egyet kiszakíta. Nem tellet bele néhány óra, érkezik egy szkíta követ, ki testvére fogságát hallván, családját hagyván ugrott lóra. Az ellenség fejéhez siet, hogy megmozgasson minden követ, csak testvérét eleresszék, itt van cserébe ő, tessék! Ám a vezér többet kér nála, adja át szeme világát, hadd lássa, ezt a próbát kiállja?! Ha ez kell, ám legyen, s egy óra múlva már ketten nyergelnek hazafelé, de megállnak a határvizen. Azt mondja a szabadított testvér, értem szemed fényével fizettél, hát eztán osztozom sorsodban, szemem világát érted ajánlom, kioltom én magam! Látván ezt a hatalmas ellen, nem vonult többé a szkíták ellen. Ahol ily lelkületű harcosok vannak, ott nem lehet győztese semmilyen harcnak.
Így nyer csatát általunk Isten, Testvérem, hidd el, más kiút e világból nincsen!
Földi Ádám
Ősök szültek engem, fehér lónak fia lettem, mielőtt még megszülettem. Meleg párában ébredt szellemem, nyilas népek kantárját őrzi lelkem. Férfi lettem. Utóda az ősi népnek, fia a Tejút közepének. Tudom és érzem mit érted tennem kell hazám, de mi lesz, ha nem véd testem, az ám! Nem, nem fegyverrel küzdök érted, amit én adok néked, az az örök élet! Gyermekem hagyom a népnek, amott, túl a folyamon fészke készül női méhnek.
S ekkor, egy mennyei pillanatban, lovam – ki az örök mozgás, sosem moccanatlan -, előre lép, és az űrbe életet lehel, fának lombot ad, melyet égbe emel. És én, e kötéséből oldottan feladom büszke múltam, a táltos harcost, aki voltam. Magam erejét adván fekszem keresztbe, had fusson le fának gyökere, le a szívembe. Lelkemből fakadjon az új élet, felét adom én, másikat meghagyom szívem másik felének. Ez az ártatlan nő, fejem ölébe rejti, anyai lelke szellemem rabul ejti. Lelkemből életfa árad, szerelmetes gyermeket adjunk a világnak! Feleségem lelkének én vagyok a fája, de szelleme az ősi ösztön ágya. Hajából az életvágy emelkedik fámra, virágot hoz, majd maggá válva borít áldást a világra. Ám fején ott a régiről kapott tudás kalapja, fánknak méretét az asszonyi bölcselet szabja kellő magasra.
Így leszünk mi a múltból jelen és jövő, férfi és női áldozat ha jő, életfát nevelünk mi ketten, táltos múltam e fára tettem. Most legelébb apa vagyok, nemzetemért így harcolok. Fegyverem gyermekeim szívébe rejtem – szeressenek ők is-, itt van felettem, mindig készületben.
Ha majd gyermekimből új leány, s ifjú férfi lesz, fejem lágya újra benő, anyai lélek elereszt, lábfejemen át végre felállok, de ló leszek már én is akkor, ki régen énfelettem állott. Lelkem páráját és szellemem legjavát lehelem fiamba, férfi lesz már akkor, erős és büszke, akár az apja. Lányom fekszik majd akkor helyembe, őt táplálja feleségem szelleme, s lelke.
Ezt hagyjuk hát a világra, ki mindebből, csak az aranyat látja. De az élet, mely egy nemzetet éltet, örökké a miénk lesz!
Földi Ádám
