Disznótor

Teljesen sötét van, talán két vagy három óra lehet. A szobában egy apró szempár villan. Gazdája talán hat vagy alig hét éves. A szoba másik felében halkan szuszogva egy másik apróság az igazak álmát alussza. Ő még kicsi – legalábbis így véltem akkor, mikor kilopóztam a szobából. Egy ilyen éjszakán a kisgyermek érzékei kiélesednek, szívverése egyre szaporább, tüdeje egyre csak lüktet. Nem tudtam mennyi az idő, de féltem már túl sok, féltem, hogy elaludtam és itt hagyott. De az is lehet, hogy elfelejtette, hogy korán kell fölkelni, vagy lehet, hogy elaludt?! Szüleim hálója a ház másik felében volt, s addig egy hosszú folyosón lehetett eljutni. Lábujjhegyen lépdeltem. Ha anya meghallja nagyon mérges lesz -, de mégsem ez járt fejemben, hanem, hogy lássam, itt van-e még. Mikor halkan lenyomtam a kilincset, megdermedtem. A sötétben szinte alig láttam valamit, s kezdett úrrá lenni rajtam a kétségbeesés. Ám egyszer csak horkantást hallottam. Micsoda megkönnyebbülés! Még itt van! Gyorsan visszaosontam ágyamba, s próbáltam megnyugodni. Még van idő. Kisvártatva azonban újra furcsa szorítást éreztem gyomromban. Mi van, ha mégis elaludtunk? Hamarosan újra a folyosón talált az éjjel, azonban ezúttal már nem álltam meg az ajtóban, hanem egészen édesapám ágyáig kúsztam. Meg kellett tudnom, hogy mikor indulunk. Édesapám igen meglepődött ám hamar megnyugtatott, nélkülem egy tapodtat sem tesz, hanem aludjak még egy kicsit, mert másnap kell az erő. S igaza volt, lefeküdtem, ez most a legfontosabb, kell az erő…

Arra ébredtem, hogy édesapám simogatja a fejem. Úgy éreztem ólom nehezedik pilláimra s alig bírtam kinyitni szemem. Talán napokat tudtam volna átaludni. De ma fel kell kelni, ma dolgunk van! Édesanyám már este kikészítette a meleg ruhát, amit hamar fölvettem, s már indultunk a konyhába. Kábán, ásítozva néztem, ahogyan édesapám magához veszi az este gondosan élezett késeit. Furcsa érzés indult útra bennem. Egyszerre tudatosult bennem a mai nap felelőssége. Újra izgatott lettem. Nem mondott nekem édesapám egy szót sem, s én sem kérdeztem, némán követtem az udvar felé. Ahogyan kiléptünk az ajtón, hirtelen megcsapott a tél hidege. Még sötét volt, csak a dombon, nagyapámék házánál égett világ. Az éjjel nagy hó hullott, de a keskeny járda már tiszta volt, ahol pedig nem volt leseperve, csizma és cipőnyomok törtek utat maguknak. Valami volt a levegőben. Nem lehet ezt leírni, érződött, hogy valami különleges dolog történik azon a hajnalon. Szaporán lépdeltem édesapám után, de közben a lábnyomokból próbáltam kiolvasni, kik érhettek már ide előttünk. Ha lehet hinni a nyomoknak, akkor már mindenki itt van, akire szükség lehet. Így is volt.

A fény a nyárikonyhából szűrődött ki. Nagymamám és ángyi bent voltak, itt volt még nagyapám testvére, nagymamám testvére és keresztapám. Én igen szerettem mindüket, s ritkán volt alkalmam így együtt látni őket. Jó lett volna odaszaladni hozzájuk, de ez nem az a reggel volt. Nagyapám éppen az ólaktól tartott befelé. Édesapám röviden köszönt, s kezet fogott mindenkivel. Figyeltem őt és magam is úgy tettem. Olyan fura, komoly volt képük. Nyugalom és magabiztosság áradt belőlük mégis tele volt a levegő feszültséggel. Talán az asszonyok miatt, akiken látszott, magukra vették mindünk aggodalmát s úgy kínálták végig az „embereket” – azaz a férfiakat pálinkával. Talán nekik is jót tett volna egy kupicával. Akkor rendesen el is könyveltem, hogy a világ már csak így működik, hogy az „ember” végzi el a dolgot, az asszony pedig félt és aggódik, mígnem valaki meg nem elégeli ezt, s el nem küldi valami halaszthatatlan ürüggyel. Ekkor odébb megy, de csak olyan helyre, ahonnan mindent hallhat és láthat, itten pedig alig hallhatóan imádkozni kezd. Nem is igen akartam én akkoriban valaha is megnősülni…

 De vissza a férfiakhoz. Még mindig a nyári előtt álltak. Talán egy értelmes mondatot sem szóltak, csupán azt láttam, hogy egyik biccent a fejéve a másiknak, aki bólint, majd int a harmadiknak, aki annyit mond: – Jól van. Ezzel megbeszélték, hogy ki hol fogja meg a disznót. Miután mindkét asszonyt rövid úton elküldték kávét főzni, én szereztem meg a tál és a szúrókés kivitelének privilégiumát, amitől egészen átszellemültem. Éreztem, hogy most már én is része vagyok a szertartásnak, ami életről s halálról dönt. Nem kis felelősség ez, a férfiak terhe. Éppen ezért úgy kell csinálni mindent, hogy az a lehető leggyorsabban és legprecízebben történjen, mert csak akkor lehet tökéletes a rítus. Állat és ember elvégzi egymással dolgát. Némán lépdeltünk az ólakhoz. Csak nagyapám lépett be a garicsba. Őt ismerték, jól ismerték a jószágok. Kicsalta a kocát, s szájába tette a fogót. Én az ól kőalapja mögé hózódva figyeltem, s olyan görcsösen szorítottam a tálat, mintha egymagam tartanám az egész disznót. Aztán hirtelen felgyorsult minden. Az emberek sokan lettek, letörték a hatalmas jószágot, kés és tál ki a kezemből, éktelen visítás, néhány izmokban eltompuló rúgás és egy tál piros, meleg vér. Mit éltünk meg mindebből? Nem, nem egy állat halálát. A természet fenséges és kegyetlen erejét, ahol erő erővel csap össze, ahol bebizonyosodik, éppen annyira sebezhető az ember, mint az állat. De szembeszáll esendőségével és végül diadalt arat, éppen úgy, ahogyan a természetben a ragadozó megküzd áldozatával, ahogyan az éhező jószág leharapja az utolsó rügyet, ahogyan a borostyán lassan megfojtja az öreg fát. Úgy teszi mindezt, ahogyan képességei és idők során formálódott módszerei tenni engedik. S ha sikerrel jár, tisztelettel tekint áldozatára. Minél többet adtak egymásnak életükben, annál nagyobb e tisztelet is.

De vissza ismét az imént képhez. Ugyanazt a kompozíciót látjuk, alul a disznó, rajta a férfiak, mégis egészen más a kép. Az arcok kisimultak, mosoly és hosszú percekig tartó szóáradat kezdődik ekkor. Ez is a rítus része. Egymást túlharsogva mesélik, ki, hogyan és mit csinált, mit látott és mit érzett, hogyan élte meg a diadalt… s így távolodnak lassan el az állat emlékétől, így válik az imént még élő jószágból egy más anyag, mely élelmet, azaz életet ad az egész családnak. Gyerekként oly jó volt hallgatni ezt az élménybeszámolót! Igen gyerekként, mert ebben a pillanatban én is visszaváltoztam gyerekké és vidáman követtem a felnőtteket. Lassan az állat magára marad, s a férfiak egy kupica pálinka mellett folytatják az anekdotázást. Előkerül már ekkor minden, ami valaha ilyenkor megesett és meg nem esett. Történetek a „feltámadt” disznóról – na ekkor szokták visszaküldeni a gyerekeket, hogy ugyan nézzék már meg ez a helyén van-e még -, régi, elszabadult és kerteken át üldözött állatokról és még sok egyéb másról. Mikor ezeknek végére értünk, be kellett húzni a disznót az óltól, egészen a domb aljáig az udvarra, ahol kezdődhetett a pörzsölés.

Ekkortól aztán az emberek és az asszonyok között különös szereposztás veszi kezdetét. Első ránézésre sokkal több a dolgos kéz, mint amennyi feladat van. A pörzsölést a két legidősebb végzi, a mosást a két legfiatalabb. No nem a gyerekek, hanem legalább a legények. Ekkorra már megérkezik a többi asszony is, és a távolabbi rokon gyerekek, de még az egészen kicsi testvérek is.  Mi nem hogy munkához nem fértünk, hanem már annak is örültünk, ha vihettünk gyújtóst a katlanház mellé, vagy csak közelről nézhettük a felnőttek fura dolgait. Minthogy a pörzsöléshez nem kell annyi ember, ezért mindenki próbál magának elfoglaltságot találni, s bizonyítani annak létfontosságú voltát, valamint saját, az adott feladatra való rátermettségét. Ilyen az említett tűzgyújtás az üstházban, egy lavór langyos víz odakészítése a pörzsölő gázpalackja mellé, mert idővel igen lehűl az alja vagy a deszka fészerajtó levétele a mosáshoz. Az asszonyok sürögnek-forognak a konyhában, egymást lökdösik a hagymásvér előkészítése közben. Akinek végképp semmi feladat nem jut, az a kutyával vív élet-halál küzdelmet (a fent írt fontosság reprezentálásának jegyében), azonban a fészerbe több okból sem zárná be. Egyfelől, mert az imént vették le az ajtaját. Ez még orvosolható volna, hanem ha bezárná, akkor a macskával kellene megküzdeni, ami sokkal alamuszibb jószág , arról nem is beszélve, hogy egy ilyen párharc komolyságát hitelesen előadni már-már a művészet határát súrolná. Minden esetre mi gyerekek igen jól szórakoztunk ezen. Figyeltük, ahogyan a fehér disznó feketévé válik, majd újra fehérré. A mosást igen szerettük, mert ahogyan átfordítják a disznók egyik oldaláról, az olvadt nyoma ottmarad a hóban, ami igen mókás látvány. A pörzsöléskor széjjeldobált körmök megkeresése a hóban pedig újfent izgalmas kaland volt. Hanem közben elkészült a reggeli is. Micsoda hangulata volt annak!

Hogy szerettem én azokat a reggeliket! Olyan jókat azóta sem ettem. Nem azért, mert nem lehet újra ugyanúgy elkészíteni ez étkeket, hanem azért, mert annak az étkezésnek azon a napon jelentősége van, mint ahogyan az asztalnál ülőknek is. Ünnep ez. Együtt az egész család. Micsoda történetek, mennyi nevetés… mindenki fontos itt és mindenkinek helye van. Itt érzi egy gyerek először meg a közösség erejét, s ha ezt megérezte, utána nem akar lemondani róla.  Közel húsz egymást szerető ember egy nagy asztalnál nem húsz ember erejével bír, hanem tízszer annyiéval. Olyan íze van a kacagás közben fogyasztott hagymásvérnek, friss, ropogós kenyérnek, savanyúságnak, meleg teának, amit az ember nem felejt…

A reggeli után ismét felgyorsulnak az események. A bontást nagyapán és édesapám végezte. Ha előbbi, akkor hátról bontott, ha utóbbi akkor hasról. Egyikük így szerette, másikuk úgy. Mamámnak úgy kellett a hús, édesanyámnak emígy szeletelve. Gyerekként innentől nem sok figyelmet szenteltünk az események menetének. Maradtak a színek, szagok illatok. Füst, gőzölgő abárlé, sercegő tepertő, itt egy kóstoló, ott egy katona. A következő igazán izgalmas feladat a hurka, s kolbász fűszerezése volt. Ezt is nagyapám vagy édesapám csinálta. Utóbbi mindig tanácsot kért előbbitől: – Mennyit tegyek bele édesapa? – Hát tegyé’! – jött a válasz. – Na de mennyi? – Olyan jó két marék furmán. – Igen ám, de kinek a markával mérve? Mókás egy jelenet volt, a végeredmény azonban mindig csodálatosra sikerült. Sorra kóstolta mindenki. Ki ebből rakott volna még bele, ki abból tett volna kevesebbet, de az ízesítésben nagymamám szava volt a döntő. Ha ő azt mondta jó, akkor az valóban az is volt. Mai napig orromban érzem azt a fantasztikus fűszerillatot.

Az ebéd nálunk majdnem mindig késő délután volt, már a dolog végeztével. Ekkor aztán volt minden mi szem-szájnak ingere. Leves, töltött káposzta, sültek, sütemény, roskadásig tele volt az asztal, s tele lettünk hamar mi is. Hosszan hallgattuk, hogyan beszélgetnek a felnőttek az asztal mellett. Mennyi mindent tudtak ők! Hol jár a vad az erdőn, hogyan udvarol, mikor pihen. Hol van madárfészek és melyik fán van jó gyümölcs, hol érdemes gombázni, hol füveket szedni és hol szamócázni. Melyik állat mennyit fialt s mi csudát tett éppen, na meg hogy ez és ez az ember mit csinált a faluban. Mai fejjel visszagondolva a pénz sosem került szóba, de még a politika sem. Előbbi nélkül is volt mit enni és volt mit dolgozni, utóbbi nélkül is voltak nehézségek, de azon nekik maguknak kellett változtatni…

Az asztal mellett aztán jóllakottan rendre elnyomott az álmosság. Sokszor úgy kellett bennünket bevinni az ágyba, ahol békésen folytathattuk álmunkat. Teljesen sötét volt a szobában, s mi úgy aludtunk benne, mint a tej.

Földi  Ádám

Megjelent: Egy.hu  2019. december 01.