A ma embere fél egyedül lenni a teremtett világban, de még az építettben is. Pedig a magány lesz az első, amire szüksége lehet annak, aki része akar lenni a változásnak. Vajon mertek emberként viselkedni, le tudjátok győzni félelmeiteket? Lakjatok a világnak bármely pontján is, biztos vagyok benne, hogy van a környezetetekben olyan hely, amely vár benneteket. Itt, a Faluhelyen is van. Várja, hogy odaérjetek, hogy átadhassa nektek azt, melyre szükségetek van az elinduláshoz. Menjetek ki az udvarra, és induljatok el a természetbe, csak úgy cél nélkül. Engedjétek, hogy „vigyen a lábatok”, ne akarjatok valahová jutni, csak menni akarjatok. Akarjátok elhagyni ezt a valóságot, melyet „ismertek”. Fontos, hogy egyedül legyetek, azaz telefon, zene és minden egyéb mesterséges társadalompótlék nélkül.

Ahogyan lépdeltek, próbáljátok elhagyni az épített világotokat, ne engedjétek, hogy gondolataitok otthon maradjanak, hanem mutassátok meg neki, azaz önmagatoknak a pillanatot, melyben éppen léteztek. Figyeljétek a környezeteteket és ha leragadnátok egy-egy régi gondolatnál, hessegessétek el, mutassatok számára újabb valóságelemet. Figyeljétek hogyan hat minden egyes lépésetek a világra: fűszálak áldozzák fel magukat a ti lépéseitekért, bogarak pusztulnak el, apró gombák törnek össze. Így van ez minden pillanatban, minden tettünknek ára van, még ha nem is tulajdonítunk neki jelentőséget. Ne csak a levágott nyulakat, bárányokat sajnáljátok, hanem azokat a hangyákat, gilisztákat, növényeket is, melyeket minden lépésetek után ott hevernek a földön élet és halál között. Mert bizony ők ott hevernek… csak azért, hogy ti tanulhassatok valamit. Köszönjétek meg áldozatukat, időzzetek el egyszer-egyszer fölöttük. 

Ha már elég messze érzitek magatokat mind testileg, mind lelkileg az épített világtól, akkor próbáljatok meg befelé figyelni. Ez bizony már a próba része, ahol igenis meg kell küzdenetek félelmeitekkel. Csak akkor tudtok befelé figyelni, ha nem próbáljátok hátrahagyott nyomvonalatok emlékét görcsösen őrizni, ha nem rettegtek az eltévedés rémétől, ha nem féltek a teremtett világ élőlényeitől és erőitől. Higgyétek meg nekem, ezek egyikétől sem kell félni, hinni kell benne, hogy lesz elég erőtök elengedni minden „tanult” emberi szorongást. A természet minden pillanatban, mindenhol hat az emberre. Ha képesek vagytok befelé figyelni, érezni fogjátok, hogy mely helyek vannak rátok nagyobb hatással a többinél. Válasszatok ki egy ilyen helyet és üljetek le. Nézzétek némán a környezetet, figyeljétek meg minden apró részletét. Figyeljétek addig, míg már csukott szemmel is képesek lesztek látni e helyet. Próbáljátok így csukott szemmel megfesteni e helyet, de immár úgy, hogy önmagatokat is látjátok benne, éppen úgy, ahogyan ültök. Eltávolodtatok már az épített világtól? Van még bennetek szorongás? Mindjárt megmutatom, hogy van… 

Fordítsátok arcotokat a nap felé, /illetve kik készek éjjel tenni mindezt, a hold felé/ és engedjétek, hogy a fény behatoljon testetekbe. Lélegezzetek lassan, nyugodtan, lehetőleg hasi légzésre törekedve. Ne várjatok semmit, ne akarjatok semmit. Ha kellő ideig így ültök, érezni fogjátok, hogy minden légzéssel egyre telítettebbek lesztek a befogadott energia által. Már elengedtétek az épített világot-igaz? Akkor vegyétek le minden felső ruházatotokat és üljetek így tovább! Őrültség igaz? Könnyebb ennek tekinteni, mint megtenni! Könnyebb azt gondolni, hogy én, e cikk írója beteges dolgokat ajánlok, könnyebb, mint szembenézni félelmeinkkel, gátlásainkkal. El tudod engedni a kis világocskádat, vagy csak beszélsz róla? Mitől félsz, nem tudni kell, hanem tenni, bizonyíts!  Képes vagy rá? Képes vagy a majd’ meztelen emberi valódat felajánlani a természetnek? Ugye milyen gyenge az ember álarca nélkül? Ezernyi furcsa gondolat kavaroghat közben az ember fejében, és nem ritka az sem, ha az így okozott feszültség, a felgyülemlett lelki teher, könnyek formájában jön a felszínre. Ha megteszitek, akkor a teremtett világ oltárán áldoztok és ezen oltár elé immár tiszta lélekkel léphettek.

Csukjátok be ismét szemeteket, és idézzétek föl újra e hely képét és lássátok önmagatokat benne, de már nem egy önálló élőlényként, hanem egy kapocsként, egy élő folyosóként, mely összeköti a földet az éggel. Ha képesek vagytok ezt látni, akkor immár a teremtett világot látjátok. Figyeljétek e képet, az ülő embert, ki világok közt közvetít. Közben mindvégig a nap felé fordítsátok orcátokat, s figyeljétek, milyen színűre festik a nap sugarai ezen önmagatok számára vetített képet. Csak erre figyeljetek, ne gondoljatok semmi egyébre, próbáljatok azonosulni e képpel. Ha ezt teszitek, különleges élményekben lehet részetek, de erről nem írhatok, csak magatok vagytok képesek ezek megtapasztalására. Érezni fogjátok meddig maradjatok így, majd ruhában vagy ahogyan jólesik, feküdjetek le pár percre, és csukott szemmel csak a fizikai testetekre figyeljetek. Ne várjatok semmit, csak figyeljétek, milyen érzetek keletkeznek testetekben.

A visszafelé vezető úton már egészen más lesz lépdelni, mint idefelé volt. Már a teremtett világban lépdeltek. Kívánom, hogy maradjatok is itt, amennyit csak lehetséges!