Tavasz

Egy főhajtás az anyaföld és annak teremtményei előtt, telve a születés csodájának adományával, az élet lehetőségével. A lehetőséggel, ami még nem az élet. Ugyanígy, minden ember megkapja születése által az élet lehetőségét. Ám az még nem az élet.

A születésnél nincs szentebb dolog a világon. Nincs az az ártó erő, mely egy emberi élet születése közben hatni tudna. A születéssel a fényből lett ember a sötétből a világosságba lép. Világnak világa, valóságunk fénye, mely által teremtjük életünk minden örömét és fájdalmát, megnyílik előttünk, ha képesek vagyunk újra a teremtett világtól tanulni.

A világossághoz a sötétségnek föl kell áldoznia magát. Ezt csak akkor teszi meg, ha biztos benne, hogy a fény is feláldozza majd magát, hogy ő újra eljöhessen. Teremtő életet élni csak fényben lehet, s egy ilyen élet szent áldozattal zárul. Aki megbúvik a sötétben, mert nem akarja önként adni életét, az önmaga csapdájának foglya… hiszen sosem élt.

Szobánkban a régi, faragott ágy mellett egy parányi erdőszeletben rejtőzik a fürdőszoba, a maga páfrányaival, mohás fatörzseivel. A szoba egy sarkában egy aprócska, különálló „fényszoba” található, egy csendes kis világ, ahol egyedül lehet az ember önmagával.